Felvidéki politizálásunk és közéletünk egyik meghatározó alakja, Bauer Edit nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját. A rendszerváltozás óta szolgálja az itteni magyarságot. Először parlamenti képviselőként, majd egy időben család-, munka- és szociális ügyi államtitkárként, végül pedig európai parlamenti képviselőként. Napjainkban sem csupán jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti és három unokáját kényezteti, hanem van még feladata bőven. A jubileum alkalmával kértük fel egy kis múltidézésre.
Emlékszik még rá, hogyan töltötte 1989. november 17-ét?
Erre pontosan emlékszem. Itthon voltam, mert érgyulladásom volt, és nem tudtam cipőt húzni. Ezért a tévéképernyő előtt izgultam végig, hogy mi történik a prágai Vencel téren. A konyhában is egész nap ment a rádió. A somorjai utcai történéseken, a kulcscsörgetésben inkább a férjem (Bauer Győző akadémikus – a szerk. megjegyzése) vett részt, mivel én az első hetekben, a lábam miatt, ki voltam iktatva.
Bizonyára máshogyan alakult abban az évben a karácsonyuk is, hiszen esemény eseményt követett?
Jól emlékszem arra, hogy az év végi véres romániai események bizony átírták a szokásos ünnepi készülődést, hiszen közvetlenül karácsony előtt az erdélyieknek csomagoltunk adományokat, itt, a tájházban. Érdekes időszak volt, mert a gyerekeim is érezték, hogy itt most valami különleges dolog, folyamat megy végbe. Nem karácsonyi süteményeket sütöttünk együtt, mint máskor, hanem adományokat csomagoltunk, hiszen ők is velem voltak.
Hogyan csöppent bele a politikába?
Engem gyakorlatilag úgy ért el a nagypolitika, hogy megkértek, segítsek összeállítani az Együttélés programját. Az megint csak egy eufórikus időszak volt, hiszen a szlovákiai magyarság arra ébredt, hogy lehet saját pártja, saját politikai képviselete. Ez egy óriási felszabadító és történelmi pillanat volt, amit mi nem szalaszthattunk el. Ez 1990 tavaszán történt. Néhányan már ismertük egymást, én például egy munkahelyen dolgoztam Harna Istvánnal, és a férjemen keresztül ismertem Duray Miklóst is. Ő volt a kulcsember, a mozgatórugója az egésznek. A program összeállításával párhuzamosan kértük a párt bejegyzését a belügyminisztériumban.
(Fotó: Oriskó Norbert)
S ez az Ön számára is valami teljesen újat hozott, hiszen parlamenti képviselővé választották…
A választásokon az Együttélés listáján indultam, és amikor kiderült, hogy az Együttélés kapott annyi szavazatot, hogy az új szabad parlamentbe kerüljön, valami egészen új kezdődött számomra is, amire megmondom őszintén, akkor nem is számítottam. Úgy kerültem be a nagypolitikába, mint Pilátus a krédóba. De mindannyiunknak új volt a feladat, és egy kicsit olyan hályogkovácsszerűen folyt a törvénygyártás és a politizálás, sokszor éjszakába nyúlóan.
Az új rendszer új törvényeket vagy a régiek megváltoztatását követelte meg…
Nagyon gyorsan egy sor új törvényt kellett hozni, vagy módosítani, amelyek már a megváltozott körülményekhez voltak szabva. A legnagyobb változás a politikai rendszerváltás mellett talán a piacgazdaságra való áttérés volt, vagyis a szocializmusból a kapitalizmusba való gyors átmenet. Ennek meg kellett teremteni a jogi hátterét, ami elég nehéz volt, mert nem igazán ismertük az új rendszert, a működési elveivel sem voltunk tisztában. Ennek következményeként bizony hirtelen összefércelt, gyakran átvett törvények is születtek, tele joghézaggal, így könnyű volt őket megkerülni.
Elég sötét korszaka volt ez a bimbózó szlovákiai demokráciának, ahol a magyar képviselők is atrocitásoknak voltak kitéve. Hogy emlékszik erre az időszakra?
A magyarellenes hangulat nagyon hamar lángra kapott, nemcsak a tereken és az utcákon, de később a parlamentben is. Emlékszem, az első nyelvtörvény elfogadásakor, 1991-ben, igazán éles volt a helyzet, hiszen fejszével verték a parlament kapuját és nem sokon múlott, hogy a felbőszült tömeg betörjön az épületbe… A Csemadok és az Együttélés is fenyegetésnek volt kitéve. Amikor Mečiar még csak belügyminiszter volt, részt vettünk vele egy találkozón, ahol rám hárult az a feladat, hogy elmondjam, mi a problémánk. Neki nem tetszhetett, amit mondtam, mert a válaszában megjegyezte, hogy van elég hely a börtönökben számunkra. Sosem felejtem el, hogy ekkor Sidó Zoltán átugrotta a padokat és megfogta Mečiar gallérját…
1998-ban a Magyar Koalíció Pártja kormánypárt lett, aminek eredményeként Ön a család-, munka- és szociális ügyi minisztérium államtitkára lett. Jól gondolom, hogy talán ekkor tudott a legtöbbet tenni, ráadásul egy igencsak elhanyagolt területen?
Az államtitkári korszak egy nagyon tevékeny időszaka volt az életemnek, és talán többet is tudtam tenni az ügyek előremozdításáért, mint képviselőként. Tény az is, hogy ez egy nagyon kiszolgáltatott funkció, mert a munkamegosztás teljes mértékben a miniszteren múlik. Az államtitkár gyakorlatilag azt teheti, amit a miniszter leoszt neki. Azt nem volt nehéz észrevenni, hogy bizony a szociális kérdések és ügyek mindig az utolsó helyen szerepelnek. Államtitkárként az egyik legfontosabb feladatomnak tartottam, hogy próbáljuk átláthatóvá tenni az állam járulékbefizetéseit a biztosítottai után. Nem volt áttekintés arról sem, hogy hány fogyatékos ember él az országban.
Szociológusként bizonyára nagy figyelmet szentelt ezen a poszton a nyugdíjreformnak is, hiszen akkoriban már elindultak a kedvezőtlen demográfiai folyamatok?
Államtitkárságom idején készült a nyugdíjtörvény első változata. Azóta már többször módosították. Sajnos, nem épülnek társadalmi stratégiák, amelyek hosszabb távra szólnának és semmiben sincs társadalmi konszenzus. Pedig vannak témakörök, amikben ez szükséges, és ahol nem volna szabad a törvényeket túl sűrűn változtatni. A nyugdíjtörvényt sem lehet egy választási ciklusra, négy évre meghozni, hanem annak kell egy-két évtized, hiszen az emberek annak tudatában tudnak stratégiát kidolgozni a saját életükre, időskorukra vonatkozóan. A demográfiai válságnak, a népességfogyásnak, véleményem szerint, sokkal komolyabb következményei vannak és lesznek, mint a gazdasági válságnak. A válságok jönnek, aztán elmúlnak, de a hiányzó generációkat nem tudjuk pótolni…
(Fotó: Oriskó Norbert)
2004-ben lett az Európai Parlament képviselője, kerek tíz évre. Mit tart a legnagyobb sikerének brüsszeli munkájából?
A legnagyobb elismerést az a teljesen új európai irányelv hozta számomra, ami az emberkereskedelem elleni harcra vonatkozott. Ez volt az első olyan európai törvény, amelyik az országok büntetőtörvénykönyveit is módosította az adott témában. Kétéves munka eredményeként született, én voltam a javaslat egyik előterjesztője. Nagyon igényes munka volt, amelynek során rengeteg emberi sorssal, drámával találkoztam. Ezerszámra foglalkoztunk konkrét esetekkel.
Mivel telnek napjai, mióta a nagypolitikából kivonult?
Maradt még európai ügyekhez kötődő munkám, miután eljöttem a parlamentből. A kollégáim ugyanis két európai intézménybe javasoltak. Az egyikben, ami egy esélyegyenlőségi intézet Vilniusban, a szakértői fórum tagja vagyok. Ezen kívül pedig egy európai ügynökség igazgatótanácsában is dolgozom. Ez már nem fizetett munka, de megtisztelő feladat. Lakhelyemen, Somorján pedig a helyi önkormányzatban próbálom a szociális kérdéseket előtérbe helyezni, mert úgy érzem, van még bőven tennivaló. Nagy sikerünk, hogy a város költségvetéséből sikerült felépíteni egy új, 36 férőhelyes nyugdíjasotthont.
(A teljes interjú a Felvidéki Magyarok legközelebbi számában lesz olvasható.)
