Idén negyedszer, összesen már 22. alkalommal jelentkezünk elektronikus folyóiratunkkal, a Felvidéki Magyarokkal.
A tartalomból:
- Bauer Edit: Úgy kerültem be a nagypolitikába, mint Pilátus a krédóba
- Magyar-magyar kapcsolatfelvétel a párbeszéd reményében
- A Kárpát-medence tájaira barangolt a Szőttes – Varázsuk a szeretetben rejlik
- Fibi: „Hiányzik egy egységes, stabil menetrend, ami mentén haladni lehetne”
- Határozottabb jogérvényesítésre lenne szükség
- „Az embert ki lehet szakítani a hazájából, a hazáját azonban nem lehet kiszakítani az emberből.” – A lakosságcsere-egyezmény margójára
- Kósza szél – Felvidéki zenészek emlékeznek Szécsi Pálra
- Kis faluképek a Trianon utáni évtizedekből I. (Szerző: Csáky Károly)
Az emberi lét egyik legszebb adománya talán a veleszületett és kiirthatatlan optimizmus, bizakodás, ami elviselhetővé, s olykor talán még élvezhetővé is teszi a nagy utazást, amit életnek hívunk. Dacára a megannyi csapásnak, veszteségnek, tragédiának, nyomorúságnak, nem vagyunk hajlandóak lemondani az utolsó szalmaszálunkról: a hitről és reményről, hogy majd mostantól biztosan jobb lesz.
Mostantól, azaz az előttünk álló évben. Mert hogyan is bocsátottuk útjára pontosan egy esztendővel ezelőtt a hamarosan immáron 7. évfolyamába lépő folyóiratunk évzáró számát? Abban a reményben, hogy a 2016-os esztendő a korábbival – a legújabb kori népvándorlás traumájával beköszöntő 2015-tel – szemben az ébredés esztendeje lesz. Mind Európában, mind a Felvidéken. Erős hittel reméltük, hogy az idei “év embere” majd a felvidéki magyar választó lesz, aki ezúttal képes lesz otthon hagyni vélt és – sajnos többnyire – jogos sérelmeit, keserűségeit, az elmúlt negyedszázad tapasztalata okozta fásultságot.
Nem így történt. Tavasszal nemcsak a keserűség és fásultság maradt otthon, hanem az év embere, a felvidéki magyar választó is. Negyedszázad bűnös mulasztásait, gyengeségét, erőtlenségét büntette azzal, hogy a márciusi parlamenti választások során az urnákhoz járulás helyett valami értelmesebb elfoglaltságot talált magának. És ezért aligha tehet szemrehányást bárki is, aki aktív részese volt ezen elmúlt negyedszázad szlovákiai (magyar) politikacsinálásának.
A parlamenti választásokon nem arról született népítélet, hogy rosszul mennek a felvidéki magyarság dolgai – ez nyilvánvaló tény – hanem arról, hogy a közösség gazdátlannak érzi a közös ügyek intézését. Hogy fogytán, sőt, talán híján is van már annak az optimizmusnak, reménynek, hitnek, amely elviselhetővé, s olykor talán még élvezhetővé is teszi a nagy utazást…
Így ma, egy újabb esztendő elteltével – annak minden további keserű tapasztalatával, sőt tragédiáival – e kötelező optimizmus hangja átadja helyét az aggodalomnak. Aggódhatunk akár azért is, hogy vajon még meddig tart e közösség számára a közös nagy utazás…
De nem! Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy kizárólag e kétségekkel, félelmekkel, aggodalmakkal a szívünkben vágjunk neki az új esztendőnek. A közösségünket érintő megpróbáltatások, az Európát, civilizációnkat fenyegető életveszélyes csapások árnyékában továbbra is a reménnyel, a kötelező kincstári optimizmussal kell átlépnünk a 2017-es évbe. Szerencsére van miből erőt merítenünk. Az idén 70. születésnapját ünneplő Bauer Edittel készült nagyinterjúnk minden sorából sugárzik ez az üzenet. És a talán beinduló magyar-magyar párbeszéd, vagy nevezzük egyelőre inkább kapcsolatfelvételnek – ténye is adhat némi okot a reménytelenül optimistáknak a reménykedésre.
2017 minden bizonnyal a kapaszkodás éve lesz. Egy szakadék szélén táncoló civilizáció kapaszkodása és egy megfogyott, megtört közösség kapaszkodása az utolsó szalmaszálakba…
A folyóirat nyomdai formátumban (pdf) itt tekinthető meg.
A Felvidéki Magyarok összes száma itt érhető el. Folyóiratunk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelenik meg.
