Dunajszky Géza Titkok nyomában címmel már több előadást tartott, a mai napon, január 25-én Rimaszombatban találkozhat vele az érdeklődő közönség. Ezúttal az öt éve történtekre, kutatásának kezdetére, a pozsonyligetfalui tragédia feltárására emlékszik vissza, s azt is elárulja, hogy most milyen könyvön dolgozik.
Öt éve történt! Ritka helyzet, amikor a témafelvetés pontos napját, sőt óráját is rögzíteni tudja egy kutató. A Pozsonyligetfalu határában kivégzett leventékre egyik gyerekkori játszópajtásom hívta fel a figyelmem, amikor az első könyvem bemutatóját tartottam a szülőfalumban, Debrődön 2012. január 8-án.
A Kínterhes évek című első könyvem a háború után még gyermekként átélt időszak traumáit foglalja össze 35 történetben. A bemutató után folytatott kötetlen beszélgetés közben jött felém a kérdés, írok-e az eltűnt debrődi leventékről? Igaz, akkor még csak sejtésem volt, hogy a kérdésre a választ a Janics Kálmán Kis Katyn a Duna partján című írásában megjelölt helyszínen kellene keresni.
Mecenzéfi rokonaink megmenekülése
Az első könyvemben csak egyetlen tragédiáról írok, amely a mecenzéfi német rokonaink emlékezetében maradt meg az 1945. június 18-áról 19-ére virradó nap hajnaláról, s amelyre a dél-morvaországi Přerov melletti falucska, Horní Mostěnice Svéd sánc nevű dűlőjében került sor. Békeidőben, a Csehszlovák Hadsereg reguláris tisztjei és katonái hajtották végre a tömegmészárlást. Itt 265 dobsinai és környékbeli, a Šumavából hazatérő kárpáti németet és felvidéki magyart mészároltak le a Pozsonyligetfalu mögötti hármas határ védelmére Prágából küldött 17. ligetfalui gyalogezred katonái, Karol Pazúr parancsnok és a Bedřich Smetana nevű politikai tiszt önkényes parancsára.
Az áldozatok között 120 nő, 71 főleg idősebb (45 év feletti) férfi és 74 gyermek, köztük 6-8 hónapos csecsemők voltak. Rokonaink csak annak köszönhették élve maradásukat, hogy kifogyott a lőszer a zsákmányolt német MB-34-es gépfegyverekből. Ezért az ő kivégzésüket a parancsnok Ligetfalun akarta végrehajtani, így a mozdonyvezetőnek szigorú parancsba adták, hogy csak a ligetfalui vasútállomáson állhat meg az utasaival. A továbbindulásig a szerelvényt, amelyben haza, Mecenzéfre utaztak volna, senki sem hagyhatta el.
Szerencséjükre, a szerelvény útközben több helyen megállt, mert a katonai szerelvények elsőbbséget élveztek a civil vonatokkal szemben. Így volt idejük és módjuk lefizetni a mozdonyvezetőt, hogy ne álljon meg Ligetfalun, hanem vigye őket megállás nélkül a szomszédos településre, Oroszvárra, amely akkor még Magyarországhoz tartozott, és csak a fizetendő háborús jóvátétel ellenében került később Csehszlovákiához. Ők így menekültek meg a biztos haláltól.
Ebből a történetből is látszik, hogy pici gyermekkorom óta elég sok mindent tudtam Edvard Benešnek a későbbiekben hadititokká nyilvánított etnikai tisztogatás céljából elrendelt háború utáni véres népirtó intézkedéseiről.
A történet arra is magyarázatot ad, hogy nemcsak tanúvallomások, hanem dokumentumok is a rendelkezésünkre állnak a mélyen hallgatásra ítélt emberiesség elleni bűntényekkel kapcsolatban.
Ahogy megérkezett szálláshelyére a 17. ligetfalui gyalogezred, ezek az öldöklések a község határában tovább folytatódtak. Csak annyi változás történt, hogy Karol Pazúr őrnagy ellen a Vörös Hadsereg Csehszlovákiában állomásozó parancsnoksága a tömegmészárlás hírére elfogató parancsot adott ki, és a katonai szerelvényüket útközben feltartóztatták. Elfogni viszont nem tudták Pazúrt, mert időközben értesítették az ellene kiadott parancsról, és visszamenekült Prágába, ahol Edvard Beneštől kért védelmet. A büntetése csak annyi lett, hogy leváltották a 17. gyalogezred parancsnoki tisztségéből és szabadságolták, majd a pere után más katonai beosztást kapott. De sem Beneš szándéka, sem az ezred tömegmészárlási aktivitása nem állt le.
1945. június 20-át követően, ahogy az ezred a ligetfalui volt Jelinek-kaszárnyában elfoglalta a szálláshelyét, illetve a katonai hírszerzés felügyelete alá rendelt első szakasz Ligetfalun a magyar zsidó munkaszolgálatosok után maradt volt koncentrációs tábor területét, a gyilkolást a szovjetek előtt „csendben” tovább folytatták.
A BS-4-es erőd előtti tankárok, amelybe 80 pozsonyszentgyörgyi német és magyar családot lőttek, köztük 12 fiatalasszonyt csecsemővel a karján (Fotó: DG archívuma)
A haláltábor
A kegyetlenkedéséről hamar elhíresült új parancsnok, Eduard Kosmel a volt koncentrációs tábort haláltáborrá változtatta, és napi rendszerességgel folytak a kivégzések. Az általuk, minden bírósági végzés nélkül „veszélyesnek” ítélt foglyokat szekereken hordták ki az 1930-as években épült erődrendszer bunkereit összekötő tankárkokhoz, illetve a szovjetek számára a pozsonyi magyarok által 1945 áprilisában épített légvédelmi árkokhoz, hogy lemészárolják őket. Tehát az áldozatok sírja majd 15 kilométer hosszan meg volt ásva, csak holttestekkel kellett megtölteniük. Egy szekérre 15 áldozatot zsúfoltak össze, és három szekér állt a rendelkezésükre, így a Pozsony és környékbeli németek, magyarok és nácinak bélyegzett szlovákok irtásában gyorsan haladtak.
A Pozsonyligetfalura telepített Nagytapolcsányi járásból származó friss földműves családok, akik a haláltábor közelében laktak, arról panaszkodtak a falu elöljáróinál és rendőrparancsnokánál, hogy aludni sem tudnak a nyáresti szürkületben folyton zakatoló gépfegyverektől. Kezdetben azt hitték – ismerve a német MB-34es golyószóró hangját – hogy a németek (osztrákok) próbálják visszafoglalni Ligetfalut. A gépfegyver hangjától rettegtek, és aludni sem tudtak. Ezt egy ligetfalui földműves tanúvallomása alapján a Bacušan-perből tudjuk.
Kik voltak az áldozatok?
Vétlen, véletlenül Pozsonyon átutazó magyarok, németek és főleg a nyugati frontról a köpcsényi és a bergi határátkelőn hazatérő katonák, leventék és civilek.
Nemrég fedeztünk fel egy olyan dokumentumot is, amely arról szól, hogy ide hozták a fasisztának bélyegzett és az új Csehszlovák állam számára veszélyesnek ítélt szlovákokat is. Ugyanerről tanúskodik a Bacušan-per anyaga is. Az egész ligetfalui tragédia szörnyűsége a maga teljességében ennek a pernek a tanúvallomásaiból rajzolódik ki igazán. Az 1947. április 28-án Pozsonyban elkezdődött per apropója, hogy az ezrednél maradt hangzatos nevű Bedřich Smetana, eredeti nevén Friedrich Schmitzer pozsonyi elhárítási tiszthez ligetfalui működési helyén két „gyanús” személyt vezettek be. Név szerint Ernest Bacušant és a barátnője 18 éves fiát, Ladislav Kisst. Amikor Smetana az elrendelt motozás után meglátta mi minden található a letartóztatottaknál, elöntötte agyát a mérhetetlen kapzsisága.
Bacušan ékszereit és a kofferjában talált több kiló aranyat, illetve ötszázas címletekben Tiso-féle koronában a milliós értékű pénzt, minden áron meg akarta szerezni. Más nem jutott eszébe, csak az, hogy ez az érték a munkaszolgálatra és a koncentrációs táborokba küldött zsidó emberek vagyona lehet, ami bűntény következtében kerülhetett illetlen kezekbe. Maga, anyai ágon szintén nem keresztény származású ember volt. Csak 1938. március 14-e után keresztelkedett ki, és vette fel az evangélista vallást. Szülei és azok ősei Pozsonyban a Kisgalamb utcában laktak, a felvett neve ellenére szlovák származású volt. Így a bosszú vágya is feléledt benne. Tény, hogy rövidre zárta a vallatás idejét.
A vádlott minden magyarázatát hazugságnak minősítette, és meg sem várva felettese jóváhagyását, Bacušant és a fiatal fiút még aznap a kedvenc kivégzőhelyén, a BS-12-es bunkernél kivételesen a saját orosz Kalasnyikov géppisztolyával személyesen végezte ki. A halálát követően a két személy személyes iratait, ruházatát és használati tárgyait elégette. A kivégzésnél közreműködő három közkatonát saját kezűleg megjutalmazta. Persze, a megszerzett óriási érték zömét meghagyta saját magának.
Smetana nagyon hamar megbánta a tettét, mert Ernest Bacušan a szlovák partizánok titkos pénztárosa volt. Bátyja irodavezetője volt az akkori Szlovák Megbízotti Hivatal biztosának, Gustáv Husáknak. Már másnap keresni kezdték, de a holttesteket a per során sem találták meg. Nekünk viszont sikerült kiderítenünk, mi lehetett az oka, hogy a holtestet nem lelték meg. De az ügyben nem ez a lényeges, hanem az, hogy a perben elrendelt törvényszéki kihantolásoknak köszönhetően a ligetfalui árokrendszerből 530 ártatlanul kivégzett ember, köztük nők és gyermekek, sőt csecsemők földi maradványai kerültek elő. Köztük a 90 magyar levente holtteste is.
530 ártatlanul kivégzett ember között 90 magyar levente
A per során 50 tanú vallomását rögzítette a bíróság. Sajnos, ebből már csak 17 maradt fenn, de a per során a Szlovák Demokrata Párt Čas nevű napilapjában idézett tanúk olyan eseményekről számoltak be, amelyek az SS-különítmények gaztetteire hasonlítanak, miközben a tömegmészárlásokat a Csehszlovák Hadsereg békeidőben, saját polgárain követte el. Tehát ennek a véletlen „bakinak” köszönhetjük, hogy a pozsonyligetfalui vérengzésekre a törvényileg elrendelt államtitok ellenére fény derült, és ismertté váltak az elkövetők, illetve a megbízó, az akkori kormányfő neve is.
A perben 1947. május 25-én első fokon Bedřich Smetanán kívül a táborparancsnok Eduard Kosmelt, illetve a letartóztatott nőket folyamatosan megerőszakoló Jozef Jančót is bűnösnek mondták ki, és több (12, 8, 8) évi fegyházbüntetésre ítélték őket. Edvard Beneš 115/46 számú törvényének köszönhetően viszont 1945. október 10-én a brünni fellebbviteli tárgyaláson a gyilkosság vádja alól felmentést kaptak. Tehát a megbízó Edvard Beneš ugyanúgy, mint Karol Pazúr esetében, gondoskodott a hóhérok büntetlenségéről. A Csehszlovák jogrend szégyene az, ami akkor Brünnben történt!
Smetana viszont nem merte megvárni a fellebbviteli bíróság döntését. Még az ítélet előtt a „barátai” segítségével Magyarországon keresztül Izraelbe szökött. 2007-ben a přerovi gyilkosságban való részvételéért a cseh ügyészség nemzetközi elfogató parancsot adatott ki ellene, de eddig Izrael nem volt hajlandó kiadni őt. Egyedül róla feltételezik, hogy magas kora ellenére (98 éves) még él.
Debrődi áldozatok
A kutatásban jelenleg ott tartok, hogy tudom a debrődi áldozatok nevét és születési adatait.
1/Szabó József, született 1929.02.05, apja Szabó József, anyja neve Figura Margaréta
2/ Giba Pál Lajos, született 1929.06.30, apja Giba Lajos, anyja neve Hajdú Margaréta
3/ Svecz Pál, született 1930.06.29, apja Svecz István, anyja neve Tóth Erzsébet
4/ Szabó István, született 1930.10.31, apja Szabó József, anyja neve Figura Margaréta
5/ Szakál Imre, született 1931.07.07, apja Szakál Zsigmond, anyja neve Gyurás Katalin
6/ Németh Tivadar, született 1931.09.15, apja ismeretlen, anyja neve Németh Julianna
7/ Magyar János, született 1931.10.12, apja Magyar János, anyja neve Miczán Mária
Ezek azért fontosak, mert a Szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatala végre megkapta a volt Csehszlovák Katonai Elhárítás eddig titkos dokumentumait. Közte vannak a pozsonyligetfalui 17. gyalogezred első szakaszának viselt dolgai is. Csak részben volt időm beletekinteni a hatalmas mennyiségű dokumentumba, de van rá remény, hogy megtaláljuk a kivégzett áldozatok neveit és kivégzésük időpontját is.
Egyébként Ernest Bacušant 1945. július 17-én végezték ki, és a leventék holtestére ugyanazon a helyen találtak rá, ahol elsőként az ő tetemét keresték. Tanúvallomások és dokumentumok vannak arra is, hogy a leventék, több katonával és civillel együtt, összesen mintegy 600 hazatérő, 1945. július 14-én lépte át Köpcsénynél az osztrák-csehszlovák határt. Rendelkezek olyan volt levente tanúvallomásával is, aki ebben a csoportban volt és pont Bacušan kivégzésének napján harmadmagával együtt megszökött a ligetfalui haláltáborból. Az ő történetüket most dolgozom fel. Ez lesz az ötödik könyvem, és egy kihagyással a negyedik, amely a második világháború utáni időszak felvidéki áldozatainak kálváriájáról szól majd.
Ligetfalu katonai térképe 1945-ből, rajta a tábor, a betonerődök és az árokrendszer, ahol a tömegsírok zöme található (Fotó: DG archívuma)
„Az ötször megtizedelt és hétszer átvert nemzedék”
Ha valamilyen csoda folytán ma 1 millió eurót nyernék és filmet forgathatnék a kutatási témám leventéiről, a film címe „Az ötször megtizedelt és hétszer átvert nemzedék” lenne.
Ez a nemzedék az 1928 szeptemberétől 1932 szeptemberéig született korosztály. A magyar fiúk kálváriája 1944. szeptember elsején (1928 és 1929), majd negyedikén az 1930, 31 és 1932-ben született legények SAS-behívójával, a nyilas Szálasi rezsimben, a felkoncolás terhe alatt plakátokon meghirdetett mozgósítással kezdődött. Már Szálasi pribékjei megtizedelték őket. Sokszor a szüleikkel együtt végezték ki azokat, akik a parancsnak nem engedelmeskedtek. Németországban a Waffen SS1 parancsnokai folytatták a tizedelésüket, ahová ágyútölteléknek néhány tízezret kivezényeltek belőlük, egyes források szerint közel 200 ezer leventét.
A tizedelést folytatták a koalíciós erők, akiknek a front közeledtével a legénykék igyekeztek megadni magukat. Sírjaik mindenhol domborulnak, ahol 1945-ben a szövetséges erők fogolytáborokat létesítettek (mintegy 400 amerikai, francia, kanadai, angol stb. fogolytábort). Repatriálás2 után otthon, ha a leventék egy kérdésre rosszul válaszoltak, akkor az internáló tábor vagy egyenesen a szovjet gulág várt rájuk. A kérdés beugrató volt, így hangzott: „Milyen karszalagot viseltél a Waffen SS egyenruhádon?” Ha őszinte volt és azt mondta Árpádsávosat, újra a megtizedeltek közé került és a „nagybarát” Szovjetunióba utazhatott. Amikor hazatértek a gulágból, a magyar munkatábor várt rájuk (az 50-es években) vagy a munkahelyükön az ÁVO3-s megfigyelés és zaklatás. A rendszerváltozások ötödik megtizedelésének a réme.
A korosztály leventéi közül sokan ezt a terhet már nem tudták elviselni, és öngyilkosok lettek. De a túlélők tragédiája itt még nem fejeződött be. Az 1989-es rendszerváltás óta kétszer verték át őket a kárpótlási kérelmük miatt. Egyszer a baloldal másodszor a jobboldal politikusai. Ma ezek az emberek 84 és 89 évesek. Már csak 1-2 ezren élnek közülük. A mérhetetlen megaláztatások és a kényszermunka után egyetlen fillér kárpótlást sem kaptak eddig, sem a német sem a magyar államtól.
A felvidéki korosztályos leventék sorsa ugyanez volt, csak az ÁVO helyett a Csehszlovák katonai elhárítás vadászott rájuk, és ha táborba kerültek, helyben felkoncolták őket. Lásd a Ligetfalun történt kivégzésüket. Ráadásul a hivatalos szlovák történészek a Hitlerjugend példájára, máig SS-pribékeknek tartják őket, ami a legnagyobb sértés és hazugság az őket eddig ért igazságtalanságban. Azokra a leventékre mondják ezt, akik egy rezsim ellen sem tudtak véteni vagy bűnt elkövetni, mert volt felelősségérzetük. Ezek az igaz emberek járták meg a poklok mind a hét bugyrát. Hogy miért? A készülő ötödik könyvem ad majd érthető válaszokat a korosztály „rémtörténetének” tömérdek kérdésére!
Tapasztalatom szerint ma az emberek nem szeretnek túl száraz adatokkal, lábjegyzetekkel, más dokumentumokra utalással teletűzdelt történelmi feltárásokat olvasni. De szívesen forgatnak olvasmányosan tálalt, megtörtént eseményekről szóló elbeszéléseket. Ezért próbálom a háború után történt eseményeket egy kicsit irodalmasított, könnyen érthető, igaz történetekként tálalni.
Nem titkolt célom, hogy ezzel a fiatalokat szeretném megszólítani. Az első három megjelent könyvem elfogyott példányszámaiból és olvasóközönségéből úgy ítélem meg, hogy kedvelt ez a közlési forma még a fiatalok körében is. Viszont fontosnak tartom, hogy a történelmünk eme időszaka tényszerűen is fel legyen dolgozva, dokumentálva. Ez viszont a hivatásos történészeink feladata. Én csak a figyelmet szeretném felhívni azokra az eseményekre, amelyek eddig tabunak számítottak.
Igazán itt lenne már az ideje, hogy 2017-ben a háború után történt tömegmészárlások és egyéb tragédiák már ne számítsanak tabunak. A Szlovákiában található 211 tömegsír 5304 ártatlan áldozata erre szólít fel bennünket.
1946 – Egy évvel a világháború után
2017. január 16-án jelent meg a tavaly július 1-jén Pozsonyban rendezett nemzetközi történelmi konferencia előadásainak anyaga. A kétnyelvű füzet kiadója a budapesti Kárpát-medencei Értékmentő Alap kuratóriuma, amelynek én is tagja vagyok. Szabó Jóska barátom Tömegmészárlás Pozsonyligetfalun című előadása benne lesz majd a kiadványban magyar és szlovák nyelven is. A dokumentumokra alapozott kutatásai után ugyanarra a megállapításra jutott, mint én: a békeidőben történt népirtásért Edvard Beneš és kormánya volt a felelős. Örülök, hogy 2015-ben legalább egy emléktáblát felavathattunk már Ligetfalu határában, a BS-6-os Fűzfa nevű betonerődnél, a leventék kivégzésének utólag is bizonyított helyszínén.
A BS-6-os Fűzfa nevű erőd, amelynek tetejéről 1945 júliusában a 90 magyar leventét kivégezték. Tetemüket a villanypózna előtt húzódott volt légvédelmi árokban találták meg 1947 nyarán (Fotó: DG archívumából)
Az 1946 – Egy évvel a világháború után című kiadványba sikerült belevenni a felvidéki magyarok meghurcolásáról, de bátran mondhatom, hogy holokausztjáról szóló újabb, közben fellelt és magyarul eddig még nem publikált tanúvallomást, amelyet egy szovjet gulágot megjárt gölnicbányai gépészmérnök, Pásztor Géza írt, és eddig csak németül, illetve szlovákul adott közre. Hihetetlenül jól megírt és hiteles dokumentum, melyből a Felvidék.ma hasábjain ITT közlünk részleteket.
Úgy írja le a gulágban történt eseményeket, mintha mi is ott volnánk vele, és nem érződik belőle a meggyötört ember keserűsége. Az eredeti írásban benne van a négy és fél év alatt elpusztult 336 ártatlan ember neve, lakhelye és halálának oka is. Objektív, egyedi, szemléletes, izgalmas és hátborzongató írás. Ugyanezt szeretném a ligetfalui tragédia szemtanújának történetéből is megírni, amelyen jelenleg dolgozom.
További tervek
A tényeket és az okokat, bármennyire is szörnyűek, egymás mellé szeretném állítani, hogy lássuk, mi mennyire vagyunk felelősek azért, hogy ilyen dolgok megtörténtek, és még ma is megtörténhetnek. Ezzel a két dokumentummal szeretnék a barátaimmal a magyar és a szlovák köztársasági elnököknél kilincselni, hogy ők is vegyenek tudomást ezekről a tragédiákról. Használják ki a jogkörüket arra, hogy a megtörtént vérengzések a két nép között ne ismétlődhessenek meg.
Ennek a szörnyűségnek szeretnénk 2020-ig egy emlékművet állíttatni, egy mementót, amely mindkét országban másokat is a megbocsátás és főleg a kölcsönös megbékélés felé vezet majd. Nem élhetünk tabukkal, kényes témákkal évtizedekig egymás mellett. Nekünk nem csupán egymás mellett kell élnünk és főleg nem egymás fölött elbeszélnünk, hanem együttműködésben és megértésben, mert csak így van esélyünk. De ehhez egymás szemébe kell tudnunk nézni, és őszintén kimondani – nemcsak a vélt vagy elképzelt valóságot – hanem az igazságot is arról a vérengzésről, amely a háború után Ligetfaluban történt.
A legfontosabb pedig az, hogy Edvard Beneš második köztársaságának jogi örököse, azaz Szlovákia jelenlegi köztársasági elnöke végre hangosan megkövesse az ott legyilkolt ártatlan áldozatokat.
