Esterházy János a kortársak elbeszélése szerint szerény ember volt, humánus, empatikus, segítőkész. Amikor közismertté vált mondását megfogalmazta, valószínűleg nem sejtette, hogy az akár rá is vonatkozhat majd: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”
Nemrégiben részt vettem egy konferencián, amelyen mártír politikusunkról is szó esett. Előadtak magyar, szlovák, cseh és lengyel történészek is. Az egynapos konferenciák nagy tudás átadására tökéletesek, a vitás kérdések tisztásához többre van/lenne szükség. Akár arra is, hogy azok hallgassák azt végig, akik elítélik Esterházy Jánost, avagy olyanok, akik a teljes sötétségbe borulva, tudatlanságuk ellenére ítélkeznek.
Veszélyes útra tért a szlovák kormány
Talán mindannyian szembesültünk már azzal, akik időnként leülünk politizálni a másként gondolkozókkal is, hogy Esterházy Jánosra terelik a szót. Én olyankor azt szoktam róla elmondani, hogy az, aki megtagadta a zsidó törvények megszavazását, ezzel kockáztatva, hogy a szlovákok szemében közutálatnak örvend majd és a gestapó üldözni fogja, nem lehet fasiszta. Esterházy 1942. május 15-én a 68/1942-es alkotmányos törvény szavazásakor tartózkodott a szavazástól. A törvényt – egyes források szerint – nem szavazta meg Martin Sokol, a parlament elnöke és Pavel Čarnogurský képviselő sem. Esterházy így indokolta döntését: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Mindennek ellenére a hatóságok a fasizmussal való együttműködés miatt ítélték őt el, mind a szovjet, mind a csehszlovák. Miközben köztudott volt, hogy Esterházy János nem volt fasiszta.
A hatalom áldozata
Viszont olyan korban élt, amikor a csehszlovákoknak ellenségképet kellett keresniük. A hatóságok ezért ellenséget találtak a német és a magyar nemzetiséghez tartozókban. Ahhoz, hogy a nemzetük, a csehszlovákok is elfogadják, hogy a magyarság bűnös, azt bizonyítaniuk kellett. Esterházy János tulajdonképpen ezért vált a hatalom áldozatává. Ahogy Duray Miklós írta korábban: „Ki volt Esterházy János, akit a pozsonyi Nemzeti Bíróság szenátusa 1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélt, s az ítéletet később – kegyelmi folyamodvány alapján, de puszta alibizmusból – a Csehszlovák Köztársaság elnöke életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta? Politikai ellenfele, de sorstársa is, Fábry Zoltán az ítélet kimondásának másnapján tömör egyszerűséggel így summázta a tényt: szlovenszkói magyar volt – ezért kellett őt halálra ítélni.”
A hatalom példát akart statuálni. Háborús bűnössé nyilvánította a magyarságot. A csehszlovákoknak ugyanakkor kapóra jött, hogy a szovjetek elhurcolták a magyar politikusokat Szlovákiából, Esterházy Jánost is, hiszen így nem tudta magát megvédeni, nem tudta bizonyítani az ellene felhozott vádak hamisságát. Nem tudott segítséget kérni. És persze, nem mellékesen, ő hitt az igazságszolgáltatásban, ezért nem menekült el, amikor figyelmeztették, hogy el kellene hagynia az országot.
A magyarság megfélemlítése
A csehszlovák hatalom pedig semmi mást nem akart, minthogy a magyarság megfélemlítve, reszketve a menekülést vagy a beolvadást válassza. Esterházy János megbüntetése pedig a koncepció része volt. Egyszerű volt a terv. Ha lefejezik a vezért, nem lesz, aki példát mutasson a népnek. Nem lesz, aki összefogja a magyarságot. Ahogy Duray Miklós fogalmazott még 1992. október 4-én Esterházy János emléktáblájának avatásán a budapesti Szép utcában: „Esterházy János emberi és politikusi magatartása példa értékű. Pártpolitikusként, pártelnökként és parlamenti képviselőként egyaránt a gyakorlati, építkező politikát vállalta. A magyar nemzet kisebbségi sorssal sújtott részének teljes társadalmi kibontakozása megteremtésére vállalt kötelezettséget. Ugyanakkor elvi kérdésekben soha nem kötött értékcsökkentő kompromisszumokat. A politikában és a politizálás részleteiben nem a politikai érvényesülést segítő árucikket látta, hanem a vörös fonálhoz igazodott: népe iránti szeretete és mély keresztény erkölcsisége, igazságérzete szerint. Börtönlakóként mások lelki támasza tudott lenni.”
A kor tanúja
Duray Miklós fent idézett sorait bizonyították azok az előadások is, amelyeket a korábban említett konferencián hallottam. A cseh történész előadásában azonban rávilágított a lényegre. Mivel a hatalom azt akarta elhitetni a csehekkel (és nyilván a szlovákokkal is), hogy a magyarság –a németek mellett – áruló, hozzájárult a köztársaság felbomlásához, és a magyarság vezére Esterházy volt, a csehek elhitték, hogy Esterházy János áruló volt. Mára enyhén változott a kép, hiszen Karel Schwarzenberg volt cseh külügyminiszter már többször elmondta: Esterházyt a 2. világháború után azért kellett elítélni, mert „tanúja” volt olyan személyiségek korábbi politikai cselekedeteinek, akik a háború után fontos posztokat töltöttek be. „Esterházy az ő rossz lelkiismeretük volt” – mondta el március 5-én a Prágában megtartott megemlékezésen. Schwarzenberg ugyanitt Esterházy János elítélését az egykori csehszlovák állam nagy hibájának minősítette, aki azt is kijelentette: Közép-Európa történetében a legnagyobb törést nem 1945, hanem 1918 jelentette, amikor „felborult egy ezeréves rend”.
Esterházy János, mártír politikusunk 1957. március 8-án, hatvan évvel ezelőtt a mírovi börtönben halt meg. Egy héttel később, március 14-én van születésének évfordulója, nem élte meg az ötvenhatodik születésnapját. Bízzuk abban, mi még megérjük rehabilitációját.
