Az iskolaköteles kor beköszönte és az ilyen életkorú gyermekek beíratása elkerülhetetlen probléma elé állítja a szülőket. Nekem/nekünk annak idején, hála Istennek, nem adódott ebből eredően semminemű problémánk, az iskolakezdéssel törvényszerűen együtt járókon kívül. Szerencsénkre ezek a problémák is szinte teljesen a legegyszerűbb hétköznapi gondok és kötelességek, illetve anyagi természetű beszerzési gondok voltak.
Amikor az iskolaválasztás körüli álgondokról olvasok, akkor fájó szívvel mindig az jut eszembe, hogy miért nem az igazi problémával foglalkozunk? Miért nem arról cikkeznek a nagy tudású cikkíróink, hogy melyek azok az igazi problémák, amelyek elbírálása a szülő feladata. Bár a bírálásnál sokkal jobb kifejezés a szülői teendőre a MÉRLEGELÉS, ami alapján az érintett szülő eldöntheti, hogy ősztől iskolába adja-e gyermekét, vagy várjon ezzel inkább még egy évet?!
Nem egyszerű kérdés, illetve a kérdés maga nem túl bonyolult, viszont jó választ adni rá nem minden esetben könnyű feladat. Általánossá vált az a szokás, hogy a törvény által előírt korhatár körül születettek szülei alaposabban mérlegelik a beírassam/ne írassam be dilemmát. Ám nagyon keveset, szinte semmit sem beszélünk azokról a problémákról, amiket életkortól függetlenül megél jó néhány gyerek. Azok, akik ugyan bőven az előírt életkoron túl voltak iskolakezdéskor, de akad más összpontosítási, hosszabb ideig tartó figyelem terén mutatkozó, vagy kézügyességi zavaruk, amit iskolakezdés előtt senki sem diagnosztizált és nem is próbált orvosolni.
Arról is kevés szó esik, hogy az iskoláskor kezdetén a legkomolyabb feladat az írás és olvasás tanulása, illetve megtanulása, amihez az óvoda kevés felkészítést nyújt. Az írás és az olvasás is olyan tevékenység, amihez egy helyben kell ülni, vagy állni, tehát a legtöbb ovis játéktól eltérően a gyermek nem futkoshat, járkálhat… Az olvasás legnagyobb nehézsége az, hogy az írott és nyomtatott betűk felismerésében minden addig jelentéktelennek tűnő pontocska és vonalka egyszeriben megkülönböztető jelentőséget kap, ezért nagyon oda kell figyelni minden apró részletre.
Az írás során ezt a folyamatos, szüntelen figyelmet ráadásul apró előírt alakú vonalkák rajzolgatása tetézi, amihez az óvodai rajzokon edződött kezecskék és ujjacskák nincsenek hozzászokva. Így aztán szegény gyermek az iskolai foglalkozások majdnem teljes egésze alatt fegyelmezésnek és megkülönböztetett, ám nagyon gyakran elmarasztaló figyelemnek van kitéve pedagógusoktól, osztálytársaktól sokszor még más osztálybeliektől is. Csoda-e, ha ez nincs ínyére, hogy az iskolát is hajlandó elkerülni ezen okokból?
A másik lehetséges rossz döntés, amikor a szülők egy szeptember-októberi születésű tehetséges gyermekről nem ismerik fel, hogy az ovit már kinőtte és az iskolában sokkal jobban érezné magát, mert az iskolai feladatok sok újat jelentenek, amivel lekötnék a figyelmét és egyúttal a sikerélményt is folyamatosan biztosítanák az ilyen gyermeknek.
Akkor ki és mikor, hogyan segíthet az ilyen érintett szülőknek a helyes döntés meghozatalában? Egyértelműen az óvodai pedagógusok azok, akik a foglalkozások során leginkább felfigyelnek az ilyen problémákra, és felhívhatják az érintett szülők figyelmét erre, akik ennek tudatában megfelelő szakember segítségét kérhetik. Az egyszerűbb esetekben akár a beiratkozást végző alsó tagozatos szakképesítésű pedagógus is segíthet a helyes döntés meghozatalában, vagy legalább öt perccel 12 előtt a megfelelő szakemberhez irányíthatja a szülőket.
Az a baj, hogy azok a tapasztalatok, amiket az így, vagy úgy rossz döntést hozott érintettek szereztek, nem kerülnek nyilvánosságra, ezért azt a hamis képet nyújtja a híradás, mintha ezek a problémák nem is lennének, vagy kisebb problémát jelentenének a nyelvi alap kérdéskörétől. Ezért aztán a legtöbb szülő nem is tudja, mire kellene odafigyelnie mielőtt gyermeke iskolába való beíratásáról döntést hozna és jóformán mást nem is mérlegel, mint a kalendárium szerinti kort, esetleg még azt az egyetlen kérdést, amit az alulinformált média szétkürtöl.
Pedig talán elég volna, ha a sokszor alapanyaghiánnyal küszködő hírközlés hírré tenné az olyan eseteket és az azokból levonható tanulságot, ami néhány addigi esetben a gyerekek komoly iskolai gondjának okozói voltak. Kellő ismeretek mellett bármely szülő képes lett volna a bajt megelőzni azzal, hogy felfigyel gyermeke némely jelentéktelennek tűnő viselkedési elemére és önerőből, vagy egy szakember segítségével kezeli ezt a problémát és végső esetben kéri a halasztást az iskolakezdést illetően.
