Vallja Rieger Tibor szobrászművész, akinek egyik legszebb – s lehet, legszentebb – művét egy hónap múlva avatják a Felvidéken, Királyfiakarcsán. A Magyarok Nagyasszonya bronzszobor remélhetőleg a hazai magyar hívők és nem hívők zarándokhelye is lesz, a Mária ünnepeken.
A Kariosz kiadó sorozat kiadványában már több neves művésszel, politikussal jelent meg beszélgetés, az alig több mint száz oldalas kiadványokban. Köztük hazai ismert személyekkel is, mint Molnár Imre, Duray Miklós és mások.
Molnár Pál a 2008-ban kiadott kis kézikönyvben a szobrászművésszel beszélget. A szerző e könyv füljegyzetében így vall a körülötte lévő világról, a művészet mai szellemi devalvációjáról.
Ez alól a szobrászat sem kivétel, sőt az egész tárgyi világunk is devalválódik. Valaha egy egyszerű kődarab a katedrálisba építve megnemesedett, és ma is tiszteletet parancsol. Ezzel szemben modern világunkban bármely felhasznált anyagra a megaláztatás vár, amikor a szemétdomb jelenti a végállomást. Földünk több évezredes tisztelete az anyaföld kifejezésben is ott van. De a mai ember ennek az anyaföldnek rablógyilkosává vált. Kirabolja, ahol csak lehet, pedig nincs is igazán szüksége rá, hiszen a zsákmányt végül is a szemétbe dobja. Ez az eszeveszett termelési mánia a művészeti tárgyak világában is jelen van.
Minderről is beszélget a szerző a neves szobrászművésszel. Gyermek- és ifjúkori élmények, a hit megtartó ereje, a művészet szent küldetése, a kereszténység és küldetése, és számos, a mindennapjainkat is érintő dolog is témája a kettejük beszélgetésének.
A szülőföldjéről egykor kitoloncolt család gyermeke, aki már az anyaországban élte meg ifjúvá érését, és művésszé válását, egyik fejezetben így vall magáról:
„Az én hazám a Kárpát-medence. Számomra pedig az igazi nacionalizmus annyit jelent, hogy szeretem a hazámat, és ez is a keresztényi szeretethez tartozik. Mert szeretni annyit tesz, mint áldozatot hozni. Áldozatot hozni pedig elsősorban azokért lehet és kell, akikkel együtt élek, családért, rokonságért, közvetlen környezetemért, a nemzetért. Mindez csak akkor működik, ha tartozunk egy valláshoz is, mert spirituális bázis nélkül a nép tömeggé válik, a tömeg pedig könnyen csőcselékké. Mert az önző egyénekre bomlott társadalom, mely csak a saját hasznát keresi, csak azért él, ….akkor halálra van ítélve. Tehát család, nemzet, vallás. Ezek a társadalom tartópillérei.”
Vallomást tesz a műveiről, s a művek felállításának kálváriájáról. A jövőről és a kereszténység erejéről így vall a művész:
„Félelmetes a jövő. Nő a mások szenvedése feletti közöny, sőt gyönyörködés. A nagy zabálók szájában egy pillanatra sem keseredik meg az étel íze. A bestialitás korát már megismertük, de mintha továbbra is ez várna ránk. A technikai civilizáció fejlődésével nem jár együtt a lélek nemesedése. Ezért a világért akkor tehetjük a legtöbbet, ha először is saját lelkünket tesszük rendbe, a többi már magától jön.
A mi feladatunk megőrizni emberi arcunkat. Embernek kell maradni akkor is, ha körülöttünk az egész világ elaljasodik. Élnünk csak emberként érdemes.”
Nagyboldogasszony tiszteletéről így vall:
„Országunk, Mária országa akkor lehetne, ha az anyaság valóban áldott állapotot jelentene, és nem terhességet. Ha az lenne a közfelfogás, hogy egy nő számára nem létezik semmi, ami több lehetne, mint anyának lenni. Egy sötét korszellem foglyai vagyunk, és minden tiszteletem azoké, akik képesek ebből kilépni és keresztény meggyőződésből vállalni a nagycsaládot, nem rettegve a jövőtől. Csak bennük és az ő példájukban bízhatunk.”
A királyfiakarcsai Magyarok Nagyasszonya szakrális szobor bizonyára nekünk, felvidéki magyaroknak is üzen majd.
