Augusztus 18-án a magyar országházban két felvidéki személyiség is átvehette a Külhoni Magyarságért Díjat. Egyikük Zupko Mária, gyógypedagógus, akinek tevékenysége széleskörű, mindig a segíteni vágyás hajtja. Akik ismerik őt, a vele való beszélgetés után erőt merítenek biztató szavaiból, tanácsaiból, meglátásaiból. Zupko Máriát a díjátadó másnapján faggattuk.
A közösségi oldalra azt írta fel, hogy köszönetet mond élete párjának, akitől a legtöbb támogatást, türelmet és segítséget kapta. Kinek tartozik még köszönettel rajta kívül?
Elsősorban a gyermekeimnek, akik türelmesek voltak, kitartóak és megbocsátották, hogy nem mindig voltam toppon, amikor kellett volna, bár nekem a család nagyon sokat jelent, ők a legfontosabbak az életemben. Köszönetet kell mondani a kollégáknak, akik nélkül nem tudtam volna elérni annyi mindent. Azoknak a segítőknek, akiket ha éjszaka felhívok és azt mondom, hogy most kell segítség, felkelnek az ágyból és jönnek. Mert ilyenek is vannak.
A kitüntetést a gyógypedagógiai munkásságáért kapta. Fogyatékkal élőkkel is foglalkozik. Ez eléggé összetett feladat.
A gyógypedagógiai munkásságom elkülöníthetetlen a fogyatékkal élők gondjaitól. Az nélkül nem lenne gyógypedagógia. A gyógypedagógusnak minden fogyatékkal élőre oda kell figyelnie, és ezt tartom szem előtt a szakmámban.
Magyarként összetettebb feladat a gyógypedagógia is, hiszen sokan nem képesek megtanulni beszélni rendesen a saját anyanyelvükön sem, nem még az állam nyelvén, ez pedig plusz terheket is ró a családokra, ahol fogyatékkal élőket nevelnek. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni?
Megfelelő törvénykezéssel lehetne, de erre sajnos nem nagyon van hajlandóság. Amikor 1968-ban Montágh Imre professzor egy nagyon szép filmjét láttam, amelyben arról volt szó, hogy a beszédhibás gyerekekkel hogyan foglalkozott, úgy gondoltam, hogy erre a pályára lépek. Akkor kilencedikes voltam és eldöntöttem, hogy logopédus leszek. Egyenes út volt ez, a gimnáziumból egyből az egyetemre mentem. Már harmadévesként, mint logopédiai asszisztens tevékenykedtem, negyedikben és ötödikben pedig, mint logopédus a galántai kórház gégészeti rendelőjében dolgoztam.
Zupko Mária a díjátadón (Fotó: Zupko Tamás facebook oldala)
Milyen szépségei vannak a logopédiának?
Óriási kihívás. Nem az a szépsége, hogy megtanítom kiejteni a gyereknek az r-t, az s-t és sz-t, hanem amikor hozzásegítem, hogy képes legyen hangot kiadni, hogy képes legyen nyelni. Mert a logopédia ott kezdődik, hogy a gyermek minden egyes szerve felkészül arra, hogy beszélni tudjon. Sajnos, nagyon sok a gyermekbénulással született kicsi, egyre több az autista gyerek, egyre több az értelmében akadályozott gyermek, akinél ez a képesség nincsen meg. Neki nem természetes, hogy tud beszélni, mindent meg kell tanulnia, elő kell hívni azokat a reflexeket, amelyek nála eleinte nincsenek meg, de valahol az agyi tekervényekben pótutakat keresve mégis sikerülhet. A legnagyobb kihívás, amikor szinte egyáltalán nincsen esélye és augmentatív technikákhoz kell folyamodni, hogy egyáltalán kommunikálni tudjon a környezetével a gyermek.
Tankönyvíróként is ismert. Az egyik kiadványa az év tankönyve lett…
1984-ben írtam az első tankönyvet, ekkor még nem volt társszerzőm. Olvasókönyv volt az értelmükben akadályozott negyedikesek számára, és társszerkesztője voltam a honismeretkönyvnek is. 2000-ben negyedikes gyermekek tankönyvére írtak ki pályázatot, úgy gondoltam, hogy az olvasókönyvet és a zenei nevelés tankönyvet meg tudom csinálni, megnyertem a pályázatot. Köszönet az illusztrátornak, Miro Pogrannak, ugyanis ez a könyv sikerkönyvvé vált. Az év egyik legszebb tankönyve lett, a gyerekeknek tetszett, szívesen vették a kezükbe, még ma is ebből tanulnak. Nemcsak meséket és verseket tartalmaz a tankönyv, hanem logopédiai mondókákat, játékokat is és ehhez készült egy munkafüzet is. 1996-97-ben a kisegítő iskolák, akkor még így hívták a speciális iskolákat, hatodikos és hetedikes évfolyamosai számára a szlovák nyelv oktatásának módszertanát is kiadtuk. Ez olyan gyerekeknek szólt, akik értelmükben akadályozottak és klasszikus módszertannal nem lehet őket megtanítani egy idegen nyelvre, pedig az kötelező.
A fogyatékkal élők szempontjából még hatványozottabban fontos az anyanyelvű oktatás, mint egészséges társaiknál. Mit szokott szakemberként javasolni az iskolaválasztás kapcsán?
Amikor a szülőkkel először beszélgetek róla – és az a Ringató és Cseperedő programban elég gyakran előfordul –, akkor meg szoktam kérdezni, amikor boldog várandós volt, milyen nyelven beszélt a gyermekéhez. Ebben megvan a válasz, hiszen milyen óvoda kell neki, milyen iskola? Olyan nyelvű, amelyiknek a ritmusát, a rezgéseit, az alaphangjait ott bent megkapta. Ezen a nyelven kell tanulni, akkor lesz sikeres.
Több szervezetben tevékeny. A Carissiminek az alakulásától fogva tagja. Miért érezte fontosnak részt venni a Carissimi tevékenységében?
Eljutottunk arra a pontra, hogy a fogyatékkal élők, különösen az értelmükben akadályozottak, és különösen a súlyosan halmozottan sérültek, képtelenek idegen nyelven tanulni. Az anyanyelvükön való támogatás, oktatás és a szülőknek való tanácsadás volt az elsődleges szempont, ami engem a Carissimibe vonzott. Több, nagyon jól sikerült találkozót szerveztünk, több helyszínen a magyar lakta vidékeken, ahol szülők, fogyatékkal élő gyermekek és szakemberek voltak jelen és együtt kerestük a választ és a megoldásokat. Most is azt tartom a legfontosabbnak, hogy közel hoztuk egymáshoz a szakembereket, akik beszélik ezt a nyelvet, a szülőt, akinek szüksége van a segítségre és a gyereket, aki pedig felvevője, haszonélvezője az egésznek.
Nemrégiben több társával együtt létrehozták a Femine Fortis – Erős Nők polgári társulást. Miért volt szükség erre a szervezetre?
Mi, nők érzékenyek vagyunk a közélet iránt, egy kicsit talán más oldalról tudjuk megközelíteni, talán több bennünk az emóció, bár nagyon racionálisan tudunk gondolkodni és vezetni a családunkat. Az lenne a jó, ha az ország női tudatába bejutna: képesek vagyunk bármilyen közéleti tevekénységre, hiszen ha kicsiben képesek vagyunk rá, akkor nagyban is meg tudjuk csinálni.
