A Petőfi Sándor Program már harmadik éve támogatja a szórványban élőket azzal, hogy magyarországi fiataloknak ad ösztöndíjat annak érdekében, hogy a szórványterület civilszervezeteit segítsék. Mindezek mellett az ösztöndíjasok megismerkednek a helyi magyarsággal és annak helyzetével is. Bedi Katalin a tavalyi év után ismét Pozsonyban teljesít szolgálatot. Tapasztalatairól és terveiről faggattuk.
Másodízben vagy Pozsonyban ösztöndíjasként. Milyen tapasztalatokkal tértél haza tavasszal?
Budapesten éltem, mielőtt Pozsonyba költöztem volna ösztöndíjasként, úgyhogy eleinte nehéz volt megszoknom az új város ritmusát. De aztán megszerettem. Azt hiszem azért, mert nagyon jó emberekkel találkoztam itt. Fogadószervezetem a Csemadok, és a legtöbb pozsonyi közösséggel is kapcsolatba kerültem a tavalyi év során. A magyar kulturális élettel kapcsolatban kívülről jövőként feltűnő volt, hogy sokszor azonos időben a város több helyén vannak magyaroknak szóló rendezvények. Mintha nem lenne igazán jó a kommunikáció a szervezetek között… Ráadásul, ezeken a rendezvényeken lehetnének többen is, hiszen a városban a statisztikai adatok szerint jóval több magyar él. Természetesen tudom, nem lehet mindenkihez igazodni, nehéz dolog a szervezés. Ha rövidre akarom fogni a választ, akkor valahogy úgy összegezném, hogy jó tapasztalatokkal, és sok kérdéssel mentem haza.
Miért pályáztad meg újra az ösztöndíjat, és miért újra Pozsonyba?
Azt szeretném, ha a Csemadok épülete otthonos hellyé válna a pozsonyiak számára. Az alapszervezetek, főleg a ligetfalui és óvárosi szervezetek rendezvényeinek ugyan megszokott helyszíne a Május 1. téri székház, de ezen felül is rendeztünk eseményeket, így képzőművészeti kiállításokat, színházi előadást, hiszen az a cél, hogy ez az épület jó élmények helyszíneként funkcionáljon, az emberek találkozási helye lehessen, ahol valami többletimpulzus is éri őket. Tavaly májusban, amikor vége lett az ösztöndíjas időszakomnak, azt éreztem, hogy éppen csak elindultunk ebben az irányban. És persze tavaly tél végén elindítottunk a Szent László-évhez kapcsolódó középiskolás versenyt is, amelynek szeptemberben volt a döntője.
Tapasztalataid szerint, milyen a pozsonyi magyarság helyzete? Mennyire sikerült megismerni a nagyvárosi közösséget?
A történelmi eseményeket ismerve, elég nehéz időket élt át a múlt században az itteni magyarság (és a többi nemzetiség is). Úgy látom, ez mély nyomokat hagyott. A várossal kapcsolatban sokszor az az érzésem, mintha az emberek nem ismernék eléggé a történetét, és nem élnének eléggé az adottságaival. Mintha nem élveznék eléggé a városi életet. Gondolom, ilyesmit érzékelnek mások is, és talán éppen ezért is születnek az olyan nagyon pozitív kezdeményezések a város újrafelfedezésével kapcsolatban, mint a Pozsonyi Kifli városi sétái és előadásai, melyek nagyon élvezetesek; és az is nagyon tetszik, ami a vásárcsarnokban, annak környékén elkezdődött. A pozsonyi városi közösségnek persze csak egy kis részét sikerült megismernem. Azt látom, hogy van egy kulturális programok iránt érdeklődő réteg. Ha a tapasztalataimat és a népszámlálási adatokat összevetem, akkor pedig az látszik, hogy van egy jelentős, magyar kulturális programok iránt kevéssé vagy egyáltalán nem érdeklődő réteg. Az nagy kérdés, hogy őket vajon miként lehet megszólítani és kíváncsivá tenni.
Milyen tervekkel érkeztél először, és mi mindent sikerült megvalósítani a tervekből?
Alapvetően programszervezésre készültem, irodalmi hangsúllyal. Aztán kiderült, hogy a Csemadok nagyterme kiállítótérként is működik. Ez pedig jó lehetőség, hogy a kortárs magyar alkotók munkásságát, legújabb műveit Pozsonyban is bemutassuk. A térben színházi előadásokra is sor került már, valamint legutóbb Luca-napi karácsonyvárást rendeztünk kézműves foglalkozással gyerekeknek, csipkeverés-, hímzés-, mézeskalács-bemutatóval a fenőtteknek, miközben Földessy László pánsípon játszott. Amire nem gondoltam, de nagyon örülök, hogy így alakult, az, hogy bekapcsolódhattam a Szél-járás folyóirat munkájába is, és májusban elindult a Csemadok havilapja, Első kézből címmel, melyben szerkesztőként és szerzőként is részt veszek. Szeretnénk, ha az emberek látnák, mennyi érték van körülöttünk, és milyen jó egy közösség részének lenni.
Most milyen célokat és feladatokat fogalmaztál meg, amikkel segíteni szeretnéd a pozsonyi magyarságot?
Ahogy korábban is mondtam, a cél az, hogy a Csemadokban otthonosan mozogjanak az emberek, jó élményekben és jó találkozásokban legyen részük. Szeretném, ha az általunk rendezett események ezt a célt szolgálnák. És persze minden cikk, interjú valamiképpen arra mutasson, hogy jó az értékeinket megtartva, egy-egy közösség részeként élni.
Miben hasznosítható majd az itt szerzett tapasztalat, hol, milyen szakterületen tudod kamatoztatni az itt szerzett tudást?
Azt hiszem, nekünk, ösztöndíjasoknak az itt töltött időszak nagyon nagy ajándék. A magyar kultúrának egy olyan szeletét ismerhetjük meg, melyre máshogy aligha lett volna lehetőségünk. Az itt szerzett tudás beépül, és bármivel foglalkozom majd, abban benne lesznek az itteni élmények és információk. Én egyébként mindig is kulturális területen dolgoztam, esztétikát és kommunikációt hallgattam az egyetemen. Jelenleg is a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum a munkahelyem, most fizetés nélküli szabadságon vagyok. Szóval remélem, jól fogom tudni hasznosítani majd az itt szerzett tapasztalatokat!
