A húgom a kilencvenes évek közepén ment férjhez. A sors úgy hozta, hogy Magyarországon találja meg a jövendőbelijét, egy magyarországi szlovák fiú személyében.
A szüleim számára akkor kisebbfajta kultúrsokkot okozott, hogy abban a vidéki városkában, ahol a szlovák nemzetiség jelentős arányban van képviselve, hogyan beszéltek szlovákul. Az ő fülüknek ugyanis idegenül csengett, hogy az ottani szlovákok a szlovák nyelvnek az archaikus változatát beszélték, és ha valamire nem ismerték a megfelelő szlovák kifejezést, azt magyarral pótolták. Ez a jelenség azonban nálunk sem ismeretlen, hiszen mi is az „emenvére” megyünk a hivatalos ügyeinket intézni, és „horcsicával” esszük a „párkit”.
A múltkor anyu felháborodva jött haza. Elmondta, hogy az utcán egy fiatalember telefonált, akinek a monológját akkor is kénytelen volt végighallgatni az utca közönsége, ha nem akarta, mert olyan hangosan beszélt. A fiatalember szlovákul beszélt, ámde azokat a kifejezéseket, amelyek nem jutottak államnyelven az eszébe, magyar szavakkal pótolta. Így aztán kialakult egy zagyva nyelv, amit sem a szlovák, sem a magyar nem ért igazán.
Ezt nevezem én meghasonlásnak, amikor már nem számít, hogyan használjuk azt a nyelvet, melyen beszélünk. Röviden, ez nem más, mint igénytelenség. Igénytelenség önmagunkkal szemben, és igénytelenség a környezetünkkel szemben…
Ilyenkor mindig eszembe jut az az anekdota, ami Szombathy Viktorról, a neves íróról szól, akivel még akkor is az anyanyelvén beszélt a szlovák hentes, amikor az utcán se volt tanácsos magyarul megszólalni. Viktor bácsi először még roppant büszke volt, hogy lám, a szellem emberének mindenkor van becsülete. Aztán mégiscsak győzött a kíváncsisága, és rákérdezett a hentesnél, hogy vele miért beszél az anyanyelvén, amikor köztudott, hogy máskor meg nem szólal magyarul. A hentes válasza meglepte. Azt válaszolta, hogy Szombathy úr olyan szörnyen beszél szlovákul, hogy az egyenesen a szlovák nyelv meggyalázása, amit ő nem engedhet. Ezért beszél vele inkább magyarul.
Az általános igénytelenségnek azonban a várost járva magam is tanúja vagyok. Például, amikor a bokrok alól műanyag zacskók kandikálnak ki, pedig csupán pár lépésre van a szeméttároló. Vagy, amikor a házi kedvencek a gyepen végzik kis- és nagydolgukat, és a gazdikat még az sem zavarja, hogy a kisgyerekek is ott fognak játszani.
És én ilyenkor mindig levonom a konzekvenciát, hogy ez az igénytelenség jellemzi az egész mai társadalmat. Ezért aztán ne is csodálkozzunk, hogy olyan politikusaink vannak, amilyenek. Mert nekünk ők is megfelelnek, és ezt a politikusok is tudják.
Ugyan miért is akarnának megváltozni?
