A páros tánc szerkezeti felépítéséről részletesebb leírást ad Czuczor Gergely (Atheneum 1843), aki több vidék páros néptáncát ismerte: „…a friss, mint neve is mutatja, sebesebb lejtéseket kíván, s jelleme a lassúval annyiban megegyez, hogy az is büszke, daliás tartással járt, de lengébb és vidorabb ennél.
Népies frissben négy külön szakaszt, vagy lejtésmódot vehetni ki, ezek: a (az APRÓZÓ, amidőn a férfi a nőtől egy-két lépés távolságra, de szemközt vele, különböző irányokban lejteget azonos egy rythmusra, mennyire lehet, összhangzó lábidomítással és taglejtésekkel, kivéve, hogy a nő, úgy hozván nemének szerénsége magával nem csipein hordozza kezeit, hanem inkább szoknyáját tartja velök: b) a PERGŐ, midőn a táncospár illemesen összefogódzva néhány lépéssel jobbra, majd balra perdül, s úgy intéztetik a fordulás, hogy tactusra történhessék: c) a BUKTATÓ, vagy más néven MÁRTOGATÓ, azaz a táncosnénak emelgetése, mely ha zenével összhangzólag s illő idommal történik, kellemes látvány: az együtt lejtő , midőn a táncospár egymást fogva különböző irányokban lejteget… Végre, általános szokás a népies frisset bizonyos cifrával bevégezni, mit cigányaink soha el nem mulasztanak: ekkor a táncos párok előbbi állásaikat elhagyván, együtt keringenek, míg csak a zene meg nem szűnik. Ez olyan közönségesen ismert figura, mit néhut CAFRANGNAK neveznek, hogy igen rossz táncosnak tartatik, ki a zene megszűnésekor párjától elszakadva találtatik.”
A csárdás mindig lassúval indul, még akkor is, ha a párost a férfiak verbunkja előzi meg. Ebben az esetben is, amint a férfi párt választ (magához inti a párját), párosan összefogódzkodnak, és kezdik a lassú csárdást. Ezzel a verbunk felfokozott tempóját lelassítják, mérsékelik.
Szőttes KNE szólistái – külön-külön járják: Léva, Csemadok Ünnepély. Fotó: Takács András
A csárdás tánc lassú része figurálisan szegényebb, mint a friss, illetve a gyors. Főleg lépő motívumokra épül, egylépéses, kétlépéses, sántacsárdás, (az egyik oldalra kettőt, a másikra egyet lépnek), egyszerű bokázások, esetleg sima forgók. A térben, a szélrózsa minden irányában haladhatnak. A csárdásban a lassú a hosszabb rész, majd következik a friss, illetve a gyors rész. Ez az igazi duhajkodó, virtuskodó motívikailag is gazdagabb táncrész. A két, illetve három rész szorosan összefügg. Az erőt igénylő, a friss (gyors), a lassú a pihentető, a lírai, a párok egymás iránti érzelmeinek lírai kifejezője. Czuczor Gergely andódi (Érsekújvári járás) születésű múlt századi neves költőnk önálló költeményben örökítette meg a táncot, a verse címéül is a tánc nevét adta:
A csárdás
Ej be füstös ez a csárda,
Be szűk az ivószobája,
Három cigány az asztalon, Cineg-peneg a cimbalom.
Egy klarinét, egy hegedű,
Csak úgy süvít a levegő,
Közben a sok legény dala,
Majd kidől a ház oldala.
A láb tapos, a kéz hadáz,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.
Szőttes KNE szólistáinak páros bukósa: Léva, Csemadok Ünnepély. Fotó: Takács András
A lányokat illegetik,
Ide vetik, oda vetik,
S a lányok mind hegyezgetik,
Kezüket csípőre vetik.
Sok már alig fér bőrébe,
Föl-föl rikkant örömébe,
Ég a nóta a talpába,
Dolgozik négy keze lába.
Három a tánc, meddig-addig,
Kivilágos kivirradtig,
Új a csizmám, addig gyűröm,
Míg a talpát el nem nyűvöm.
Ez az élet, csak az élet,
Ijju juju, ijju juju!
Itt a halott is felébred,
Ijju juju, ijju juju.
A Mátyusföld, illetve a nyugati palócság régi rétegébe tartozó páros táncainkban a dudatánc, azaz a mártogatós csárdás dominált. Mi Jókán, Vámosfalun, Izsán, Szentpéteren, Martoson, Kürtön, Ipolyszalkán, Gyürkén, Ipolykéren, Varbón találkoztunk a tánccal. Tardoskedden a lassú a kettes, vagy kettős, a friss pedig a bukós vagy guggolós nevet is viseli, kevésbé kihangsúlyozottan másutt is találkoztunk e kettős megnevezéssel. Szokatlanul nagy jelentősége van itt a lassúban a párelengedő figurázásnak – lásd a fényképen a Jókai párost.
Szőttes KNE, Félkézre „kicsapva”, OKÜ, Gombaszög, 1987. Fotó: Takács András
Nincs olyan éles határ a lassú és a friss mozgásanyaga között sem. Ez a típus területileg elhúzódik Csallóköztől egészen Nógrádig. Ezernyi változata van – lényegében – „… Ahány pár, annyi féle,/ A tánc alakja és szeszélye!” (Arany János). A táncnak a sokrétűsége és sokszínűsége mellett van több közös vonása is: a mártogatós motívumzárás, a széles ívű mozgásforma, a dallamvégi partnernő „kidobás”, a két és négy lépésenkénti forgásirány váltás, a partnernő körbe futtatása, a partnernő kézalatti kiforgatása, stb. Ezek a jellegzetességek, vagy ezek egy része, minden fentebb leírt vidék táncánál fellelhetők.
Zenekíséretként a dudanóták és az ugróstípusú dallamok az igényeltek. Természetesen táncolják újabb stílusú népdalokra, illetve műdalokra is, de ilyenkor a tánc mozgáskincse sekélyesedik. Az új stílusú dalok ritmusbeosztása már kevésbé segíti elő például a mártogatós mozdulat-motívum mélységét, a forgás irányváltások széles ívét. Az újkori daloknak már feszesebb a ritmusuk.
Folytatjuk…
(Takács András, a MMA köztestületi tagja/Felvidék.ma)
