„December 1-én lesz húsz éve a nagy egyesülésnek, a kisebbségi jogok első nagy történeti kinyilvánításának, a transzilvanizmus újjászületésének. Ezt Maniuék meg akarják ünnepelni éspedig a restitució in integrum követelésével. Némi hullámzás van is már a kedélyekben, de a gyulafehérváriak értelmes, tanult, higgadt emberek, s rámutatnak, hogy kár a fáradságért: itt a küszöbön a háború s hiábavaló már most december elsejére gondolni; ezek a falak sok mindent megértek és az időtől barázdált kövek feketére füstölve mintha figyelmeztetőn mondanák: ügyeljetek inkább a történelem dübörgésére és gondoljatok az egyiptomi fáraó fogoly királyának mondásaira: a kerék talpa egyszer fönn van, egyszer lenn van. Itt az idő, hogy az utolsó pillanatban megcsináljátok a nemzetiségi testvéresülést!”
Küküllei Péter 1938. október 2-án a Magyar Nemzetben megjelent írásából idéztem, amelynek címe A gyulafehérvári dráma volt. A fenti részletben Maniu csalódottsága is felsejlik, kár, hogy a restitució mibenléte nincs kifejtve. 1918. december elsejét a cikk a kisebbségi jogok első nagy történeti kinyilvánításának mondja. Mivel a szót nem követte a tett, húsz évvel később Küküllei sürgeti a nemzetiségi jogok érvényesülését, régi szóval a testvéresülést.
A cikk december elsejét a transzilvanizmus újjászületésének nevezte. Ennek a fogalomnak valóban át kellett alakulnia. A kiegyezéskori Magyarországon a transzilvanizmus Erdélynek az anyaországtól való különállását jelentette, amely akkoriban nem feltétlenül mint érték jelent meg. 1900 januárjában a Budapesti Hírlapban Szimplex álnevű szerző szerint Erdély a szultánt, majd a császárt kiszolgáló vénkisasszony, aki folyton csak kesereg, s ez a panaszkodás a transzilvanizmus lényege. Ehelyett Maniuék valóban mást akartak, bár lehetetlen vállalkozásnak tűnt a kisebbségi jogok érvényesítésével békességet teremteni a korábbi magyar uralom ellen tusakodó románok és az elcsatolás miatt ellehetetlenült magyarok között. Ebből nemcsak az első húsz évben nem lett semmi, hanem most a századik évfordulón is kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a helyzet érdemben nem változott. A románok egy része ma is ünnepelni akarja a Nagy Egyesülést, de ebben náluk sincs nemzeti egység. Még külsőségekben sem. A minap Zilah – Kolozsvár – Nagyvárad háromszögben autóztam Erdélyben. Láttam településeket rogyásig fellobogózva, míg máshol csak hébe-hóba vagy még úgy sem tűnt fel a trikolór. A román nyelvű sajtóban is sok a kritikus hang, erős kormányellenes éllel rákérdeznek: mit is ért el Románia az elmúlt száz évben? Az együtt élő nemzetek közeledésében sajnos semmit.
2018. október 12-én Centenáriumaink – Hogyan tovább a román-magyar kapcsolatokban címmel konferenciát tartottak Kolozsvárt. Ezen az összejövetelen Ramona Băluţescu a következőket mondta: „Nem ünneplem Románia százéves évfordulóját, mert úgy érzem, ez az ország számos tekintetben nem képvisel engem. Csak bízni tudunk abban, hogy idővel olyan keretek között élhetünk, melyek között jól érezhetjük majd magunkat a mindennapokban, ehhez azonban arra is szükség van, hogy felfedezzük egymás kulturális értékeit.” Felszólalásában egészen a Charta XXI megbékélési mozgalom szellemében felszólított: „mélyedjünk el egymás kultúráiban, s teremtsük meg a találkozás lehetőségeit. Ha közösségükért tenni akaró emberek találkoznak, lehetőség nyílhat egymás megértésére és elfogadására”.
A nemzetiségi kérdés ma is csak a várólistán van Romániában. A helyzet rosszabb, mint nyolcvan éve, hiszen a román politika azzal ámítja magát és a világot, hogy náluk a kisebbségek helyzete mintaszerűen megoldott. A zászló- és feliratháborúk, az iskolák körüli hercehurcák, a nehezen indokolható bírósági ítéletek, az alaptalan feljelentések semmiképp nem erre utalnak. Ebből az álszent hamisságból keresett kitörést a kolozsvári nyilatkozat, aláírói között Tőkés László és sok jó szándékú román és magyar. Felhívásukra aligha jön majd hivatalos válasz, ahogy korábban sem. Pedig száz év után csak le kellene zárni a világháborút. És nem diktátummal. És nem csak Romániában.
