„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
Nov. 3. Alig pár órai alvás után, sietve készültünk be a városba, hogy még a piacon is bevásárolhassunk egyet-mást és a tegnapi megbeszélés szerint 9 órára a templomban lehessünk. Nagyon sokat összeverbuváltunk innen a faluból is.
Bezzeg meglehetett ma ismerni ki milyen fajta. A magyaroknak boldog öröm sugárzik mindnek az arcán. A tótok elkeseredettek, mogorvák, bosszúsak. A csehek gondterheltek, lótnak-futnak mert már csak óráik vannak az elköltözködésre. A zsidók közömbösek, most már tudják merre orientálódjanak.
Jól esik a szemnek látni a felkokárdázott embereket, különösen a fiatalság ragyogó szemmel, büszkeséggel viseli valamint a Bocskay nyakkendőket is. De szomorú szívvel halljuk, hogy a hálaadó Istentiszteletek megtartását nem engedi a hatóság.
A piacon nem nagyon volt türelmünk vásárolni. Visszatérve látjuk már a katonaság nagyon fészkelődik, egyszer csak nagy csoport tömörül össze a Baťa palota (cipő-árúház) előtt, a falusi nép eszeveszetten rohan, menekül. Megtudjuk csakhamar az okát is. A katonák szaggatják mindenki kebléről a kokárdákat. Fiatal lányok kétségbeesetten menekülnek az üzletekbe. A redőnyöket gyorsan lehúzzák. Halljuk, hogy két apátfalusi fiút megvertek és bevisznek a katonák.
Kétségbeestünk, mert Géza az előbb ment erre egy csoport fiúval, mellén nagy nemzetiszín szallaggal. Ismerve az ő nagy száját mindjárt rágondoltunk. Néhányan mondták is, hogy ő is ott van s talán ő az egyik. Szalad Ila megtudni. Igen, ő is ott volt, de őt nem kisérték, csak V.Karcsit, akit nagyon meg is vertek. Mentek aztán Gillerért, hogy lépjen közbe, én is kértem a rabbit is, hogy menjen s ha még nem volna senki szóljon ő. Csakhamar látjuk aztán a nagy csoportot, jönnek a magyar fiúk. Szegény Karcsi is köztük, vörös két oldalt a nyaka, arca, dagadt a kezefeje. Géza persze mellette. Hívom be, jöjjön haza … dehogy jönne. Az izgalom nőttön nő.
A boldog örömbe nagy elkeseredés vegyül. A magy. nemzeti tanács kidoboltatja, hogy vegyék le a magyarok a jelvényeket, nem akarják, hogy az a megvadult, elkeseredett cseh és szlovák katona tovább bántalmazza őket.
A zászlóbojtokért, kokárdákért egész ostrom van az üzletben. Én is hazajöttem, hogy hozzáfogjak ezek készítéséhez. De már csaknem délre értem haza, nem sokra haladtam. 1/2 1 kor jönnek ebédelni, mondják, hogy én eljöttem, Gézáról tépte le egy felbőszült katona a felöltője alá rejtett szallagot s ráordított valami komiszságot, ő erre azt mondta: paraszt! erre ez elővette a revolverét és maga előtt zavarta a kaszárnya felé. Szerencsére a sarkon egy talán jobb érzésű rendőr közbelépett, hogy eressze szabadon. Már akkor Ila is rohant, mert értesítették a történtekről. Mi lett volna, ha az a vadállat betereli a kaszárnyába, talán félholtra, vagy nyomorékra veri. Nem nagyon esett jól az ebéd, még leginkább Géza tudott enni.
D.u. izgatott, nyomott a hangulat. Itthon is a városban is. Kezd a rémhír terjedni, hogy Apátfalva nem esik a magyaroknak. Ijedten, sápadtan kérdezgetnek. Nyugtatom őket, ugyan! ne üljenek fel ilyen képtelen mesének. Egy percig sem hittem, de ennek a meggyötört idegzetünknek rosszul esik még a feltevés is. 5 ó.kor zárni kellett. Templomba mentünk még el rendes istentiszteletre. Este szorgalmasan gyártottuk a bojtokat és kokárdákat.
Nov. 4. Mindinkább rémüldöznek, hogy Apátfalva nem lesz a magyaroké. Szinte kezd izgatni már az a mende-monda. A jegyzőné erősen állítja a segéd jegyző is. Kejt…(?) meg már a városban illetékes egyéntől hallotta. Istenem! csak ezt ne! Persze ha ez a képtelenség még is így volna, semmi esetre sem maradnánk itt. Ha akármilyen szerényen is kellene élnünk, bemennénk a városba valami kis lakásba s majd csak megsegítene az Isten …
Számoljuk a perceket órákat a boldog felszabadúlásig, mely hétfőre 7 ikére van határozva.
Nagyon túlfűtött már itt a hangulat úgy a magyar mint a szlovák részen. Hurcolkodnak már az utolsónak maradt családok is. De sok jó helyet elfoglaltak ezek. Most látjuk milyen szegénységben is éltünk és élünk mi ő helyettök. De az nem baj! nem várunk mi most sem mesebeli jólétet, lehet még szűkebb viszonyok közé kerülünk, lehet sok mindentől elesünk- de bátran szólhatunk, nem kell reszketnünk, mikor mondunk valami olyat amiért felelőségre vonnak. Magyar testvérek közt – magyar hazában fogunk élni! D.u. semmi esemény nem volt, nőegyletbe mentünk pár percre és még Majerékhoz néztünk be. Este dolgozgattunk. Géza mint tegnap is, ismét őrségre ment. Aggódok érte, mert valami revolvert szerzett és azzal járkál, egész a hajnali órákig is kinnt vannak.
