Végre nincs „výluka”, vagyis vágányzár. Már ez is örömhír Szlovákiában. A mellettem ülő középkorú nőt mindez nem nagyon vigasztalja, mire ugyanis a gyorsvonatnak nevezett valami 45 perces késéssel beér Pozsonyba, a prágai gyorsa rég elment. Éjszaka viszont már nem késünk.
Igaz, sok öröm az éjszakai utazásban sincs. Még be sem ér a gyors a főpályaudvarra, mintegy féltucatnyian rohamozzák meg. Igen, ők a hajléktalan utazók, a vonatlakók, akiket annak idején Palásthy György filmen is megörökített.
A helyjegyem az ablak mellé szól, mégpedig abba a kocsiba, amely egyedül tűnik európai színvonalúnak, s még fűtenek is benne. Nem véletlen a roham, a vonaton élők ugyanis koszos batyujukkal együtt sietnek elfoglalni a megérdemelt helyüket. Hiába mondom, erre a helyre szól a jegyem, különösebben nem érdekli. „Nem látod, van még szabad hely bőven” – veti oda megvetően, s pár másodperccel később már egy másik kollégájával a tegnap estét ecsetelik. „Valami buliból mentek haza ezek a szaros egyetemisták, alig lehetett tőlük aludni, annyit zajongtak” – mondja a másik oldalon ülőnek, aki viszont, bár nem igen akarom, mégis lelkesen szóba elegyedik velem.
Megtudom, évek óta így él már, amióta az asszony kidobta a lakásból, a vonattal egészen a végállomásig, Eperjesig utazik, ott átszáll a délelőtti gyorsra, majd éjszaka vissza. Hetente egy éjszakát, a szombatit, amikor a gyors nem jár, egy pozsonyi hajléktalanszállón tölti, ahol legalább lezuhanyozik.
Mi tagadás, érzem, hogy holnap szombat lesz. A vasút rátesz még egy lapáttal, még el sem indulunk, de már legalább 35 fok lehet a kocsiban, a bűz egyre elviselhetetlenebb. Alvás helyett a vasút előző hetekben elért „sikerei” jutnak az eszembe, alig pár kilométerre tőlünk elfüstölt egy mozdony, (nem az első ebben az évben), ahogy pár kilométerre onnan sok millióból felépült a vadonatúj peron. Szinte már mellékes, hogy utas alig, a Feled–Szepsi személyforgalom hosszú évek óta szünetel. Rimaszombatban ugyan még valamikor tavasszal felújították a várótermet, de padokra már nem tellett. „Nem volt benne a költségvetésben” – veti oda flegmán kérdésemre az illetékes, így melegedni már legalább tisztességes körülmények között lehet, leülni nem.
A bűz a hőmérséklet emelkedésével egyre elviselhetetlenebb, a szemben ülő vonatlakó ledobja a cipőjét is. Két lehetőségem marad, a mellékhelyiség vagy a fűtetlen, több generációt megélt másik vagon. A maradék két órában többet ülök a mellékhelyiségben, mint az eredeti helyemen. De kibírom.
Büszkén lépek le a sokmilliós peronra, s szállok át a mintegy negyvenéves csotrogányba. Reménykedem, hazaérek vele.
