Ilyenkor, karácsonykor mindenki várja a csodát. Várunk valamire, valakire. Pedig ott van valamennyiünk lelkében, s az érzés ilyenkor letisztul, kikívánkozik. Kevesebbeknél szavakban, de megnyilvánul az ünnepi készülődés minden egyes pillanatában is. A tiszta szobában, az ünnepi terítékben, a karácsonyi foszlós kalácsban, a finomságokban.
Igen, talán mindezzel akarjuk kifejezni azt az érzést, ami ott van valahol legbelül, csak az év folyamán nem adunk időt, teret a szép és emberi dolgoknak.
Örömmel, hálával írom le, hogy nekünk, hívő embereknek sokkal könnyebb a helyzetünk nemcsak az év folyamán, de karácsonykor még inkább. Mert a mélyen hívő embernek ilyenkor (legalább karácsony táján) jó kiöntenie a lelkünkét, bevallani a bűneit ott, a gyóntatószékben is. Igen, még ha megmosolyogják is sokan, de aki ezt rendszeresen teszi, annak sokkal könnyebb a lelke. Mert Istennel beszélgetni az Úr szolgája jelenlétében, erre nincs más alkalom, s a hangos szó kimondásának ott más hatása van.
Az Úr eljövetelére ráhangolódni is könnyebb, mert az adventi vasárnapok mindig egy héttel közelebb hoznak a csodához. S a csoda is talán nekünk a legreménytelibb, mert imába is foglaljuk a csodavárásunkat. Kívánva, változzék meg a világ, a család, az emberek, a közösségek, gyermekeink, szeretteink, mert mi már tudjuk, hogy a világ jobb lenne, szebb lenne, ha meg akarnánk változni. Ha nem éreznénk belül békétlenséget, gyűlöletet, irigységet, rosszakaratot, mások eltiprásának vágyát – máris mennyit változna a világ.
Sajnos, én magam is tapasztalom, hogy mennyire szomorú, amikor már nem teljes családban készülünk, örülünk, örvendünk az év legmeghittebb ünnepének. Ebben is a hit segít, hogy nem vagyunk egyedül.
S ilyenkor még a technika vívmánya is segít valamit az egyedül élő embereknek. A ma már nélkülözhetetlen gépcsodán, a számítógépen keresztül is (ami persze soha nem pótolja a személyes találkozást, az élő hangot, a kézfogást, a szemkontaktust) üzenetek sokasága árasztja el a magányos embert különböző földrészekről, a Kárpát-medence szinte minden tájáról, otthonról és itthonról. Ismerősök, jó barátok, gondolunk egymásra, üzenünk azoknak, akik távol élnek. Vajon ez nem az Isten csodája?
Az a szeretet, ami e napokban eláraszt bennünket, vajon nem Isten ajándéka? Van, aki nem hiszi, pedig ilyen érzés, óhaj és vágyakozás mindenkiben van.
„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk.
Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk” – írja a Szentírás.
„A szó, amely magába foglal minden kinyilatkoztatást, a következő: az Isten – szeretet. Isten nem magányosság, hanem tökéletes szeretetközösség. Ezért a személy, aki Isten képmása, a szeretetben valósítja meg önmagát, amely nem más, mint őszinte önátadás.” (XVI. Benedek pápa)
