Mondják, csaknem lehetetlen, hogy a jelenben élő ember belelásson a körülötte hömpölygő történelembe, és hitelesen felmérje, mi is történik valójában: hová vezetnek a szeme előtt lejátszódó folyamatok, mit hoz a jövő közössége és benne saját maga számára?
Arra a kérdésre kellene választ találnom: mi történik velünk, Szlovákiában élő magyarokkal?
Mi lehet az oka, hogy a közelmúltban egy sor kulcsemberünket vesztettük el váratlanul, néhányukat virágkorukban?
Voltak, akiket a koporsójuknál búcsúztattam, másokról írásaimban emlékeztem meg, hiszen az elhunytak a kortársaim, és – szinte kivétel nélkül – a barátaim voltak.
Meghatározó esemény volt az életemben, hogy ismerhettem és kapcsolatot ápolhattam a (cseh)szlovákiai magyarság második világháború utáni – haláláig legfontosabb – személyiségével, a stószi Fábry Zoltánnal (1897-1970), aki közösségünk vezéralakja volt, holott „a világ háta mögött élt”: alig hagyta el szülőfaluját. Az ő példájából tanultam meg, hogy
egy közösség képviseletéhez egyaránt szükségeltetik az áldozatvállalás és az igazságérzet, a széles látókör és a műveltség, a becsület és a bátorság, és persze, a rendíthetetlen hűség mindazokhoz, akiknek a jövőjét védi.
Életemen a történelemnek több nagy hulláma vonult át. Beleszülettem a második világháborúba, amikor a szülővárosom, Rimaszombat még Magyarország része volt, de mire iskolaköteles lettem, már Csehszlovákiához tartoztunk, s szlovákul folyt a tanítás. Előzőleg a teljes jogfosztottság, a kitelepítések és deportálások sebezték megcsonkult nemzetrészünket, de – mai szemmel nézve – 1948 februárja után csoda történt; a kommunisták magyar iskolákat is nyitottak, fokozatosan kiépült a sajtóhálózatunk, működni kezdett kulturális szervezetünk, a Csemadok. Ugyanakkor szétverték ősi magyar földművelő és állattenyésztő kultúránkat, és
megpróbálták megölni a szívünkben élő Krisztust.
A hatvanas éveket akár viszonylagos „aranykorunknak” is nevezhetnénk – a magyar iskolákban bőségesen volt gyermek; mindenkinek volt munkája; újságjainkat – ma már irigyelhető tartalmi sokszínűséggel – országos terjesztőhálózat juttatta el olvasóikhoz; volt irodalmunk és könyvkiadónk; a Csemadok több tízezres tagsága közösségeket teremtett falvainkban-városkáinkban, egyre-másra alakultak, majd működtek sikeresen a néptánc- és színjátszó csoportok.
De akkori hőseink, akik a nagy nyilvánosság előtt is vállalták magyarságukat – súlyos megpróbáltatásoknak voltak kitéve.
Egyetlen példa: a volt Csehszlovákia egyik legcsodáltabb labdarúgója, a tardoskeddi születésű Szikora György, akit a Maracana-stadionban mutatott fenomenális teljesítménye után a brazil szaksajtó fehér Pelének nevezett, de akit a csehszlovák labdarúgó válogatott akkori szövetségi kapitánya indoklás nélkül kihagyott a világbajnokságra utazó keretből – élete végéig nem tudott szabadulni a súlyos igazságtalanság terhétől, és – orvosilag bizonyítható – lelki sérülésébe halt bele…
Aztán jött egy újabb hatalmas hulláma a történelemnek a múlt század nyolcvanas éveinek végén – a rendszerváltás. Ehhez a társadalmi változáshoz a hazai magyarság nagy reményeket fűzött. Úgy véltük – a szokásos magyar jóhiszeműséggel – végre megvalósulhat az önszerveződésünk, kitárul előttünk a világ, szorosabbá válik kapcsolatunk az anyaországgal. Nem ez történt!
Az eltelt harminc esztendőben a nemzetrészünket jellemző mutatók csaknem mindegyikében visszaesés tapasztalható.
Drámai a népességfogyásunk. Fiataljaink java része csak külföldön talált munkát. Információs bázisunk – a bennünket összekötő sajtóhálózat, és más médiumaink hatásfoka alacsony. Megszűntek országos intézményeink – nincs állami könyvkiadónk és terjesztőhálózatunk, a Csemadok hajdani, központi szakember-állománya rég megszűnt, iskoláink zöme az enyészet stádiumába lépett. Egyedüli vívmányunk az egyetemünk. A megváltozott társadalmi szerkezet, bár lehetővé teszi lapok, polgári társulások, könyvkiadók, esetleg rádió- vagy tévéadók alapítását, de a kezdeményezés az anyagiak, vagy a terjesztőhálózat hiányában elhal. És mégis: aki nem adja fel, az küzd. Pályázik, támogatók után futkos, lobbizik és felteszi életét a csaknem lehetetlenre.
Lehet, hogy kulcsembereink feltűnően gyakori elhalálozásának egyik okát ebben is kereshetjük? Aki felelősséget érez a társaiért, és a nemzetéért, az nem tud belenyugodni mai állapotainkba?
Ismertem Fábry Zoltán orvosát, Berzeviczy János kassai szívgyógyászt. Elmondta, hogy ez a mindnyájunkért nagy terheket viselő férfiú a harmadik szívinfarktusába halt bele. Mert előzőleg gyengítette egy „néma” szívszélhűdés is, melyet csak utólag lehetett kimutatni…
„A társadalom lerombolása szinte mindig a kultúra szétverésével kezdődik” – vélik egyes történészek. Én úgy látom, velünk felvidéki magyarokkal, most ez történik. A kérdésre tehát, hogy mi történik velünk? Kikért halunk, és kikért élünk?
A magyarságért élünk, és a magyarságért halunk – ez a válaszom.
De van remény! Mélységesen egyetértek Rieger Tibor, a gyönyörű királyfiakarcsai Magyarok Nagyasszonya szobor alkotója, egyik legnagyobb művészünk megállapításával:
Az őrült trianoni diktátum óta még mindig van egy lehetőségünk: felépíteni a szépséges szellemi Magyarországot, melyet nem tudnak elvenni tőlünk, mert nem függ fizikai határoktól. Ezt azonban csak hittel lehet. Ennek a szellemi Magyarországnak ugyanaz a feladata ma is, ami országunknak alapítása óta: védeni a keresztény gyökereket! És ez a feladat ma időszerűbb, mint valaha!
