A közismert újságírói mondást, miszerint a téma az utcán hever, némi módosítással úgy is mondhatnánk, hogy a fotótéma az utcán található, csak meg kell látni.
A losonci járásbeli Terbeléden járva került szemem elé Reményik Sándor Templom és iskola című költeményéből adódó fotótéma. Mégpedig a község templomának és iskolájának a közelsége. Karnyújtásnyira van egymástól a két épület.
A Wikipédia segítségével többek közt megtudtam, hogy a 940 lelket számláló falu Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus temploma 1896-ban épült késő klasszicista stílusban.
A mellette található szlovák nyelvű tanintézményről nincsenek közelebbi ismereteim, de
a múlt század 70-es éveiben megszüntetett magyar kisiskoláról is csak annyit tudok, hogy a templommal átellenben állott a régi kultúrház mellett.
Érdemes egy pillantást vetni a község népszámlálási adataira. 2001-ben a 978 lakosból 694 vallotta magát szlováknak, 274 magyarnak. Tíz évvel később, 2011-ben a 943 lakosból ismét 694 vallotta magát szlováknak, míg majdnem százzal kevesebb, 152 pedig magyarnak. Nem az én tisztem vizsgálni a magyarok létszáma megcsappanásának okait, de gondolom, hogy egyebek mellett a szlovák nyelvű iskola jelenléte „jótékonyan” hat a magyarok asszimilációjára.
Információim szerint a templomban a vasárnapi szentmisék kétnyelvűek. Úgy kétnyelvűek, hogy
a szlovák ajkú, a magyart törve beszélő pap az istentisztelet első felét magyar, másik felét szlovák nyelven tartja.
Egészen pontosan: egyik vasárnap magyarul kezdi és szlovákul fejezi be, másik vasárnap pedig fordítva.
Mindannyian tudjuk, nem egyedi esetről, nem terbelédi specialistásról van szó, hanem számos vegyes településünkön találkozni ilyen vagy hasonló helyzettel. Ennél fogva nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy
magyarságunk megtartásában fontos szerepet játszik a templom és az iskola.
Immár szinte szállóigeként ismételjük Reményik versének visszatérő sorait: „ Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát! Csupán csak emlékeztetőül és megszívlelésre idézzük a költemény egyik versszakát: „Ti megbecsültök minden rendet, / Melyen a béke alapul. / De ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! /S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Egyik méltatója így írt a 129 éve született Reményik Sándorról: „Kívánjuk, hogy mind az öt világrész magyarsága merítsen erőt költészetéből, tudva, hogy bizony nincs más menedékünk a globális világ harapófogójába kerülve, mint önazonosságunk megőrzése foggal és körömmel, az, hogy ne engedjük ki kezünkből a templomot s az iskolát, vagy ha netán mégis ezt tettük eddig, jóvátételül teremtsünk helyettük újakat, de mindig a régiek szellemében.”
Közeleg a beíratások ideje. Reménykedjünk, hogy azok a szülők, akik magyar iskolába jártak, gyermeküket is anyanyelvi iskolába fogják íratni.
Nagy kérdés viszont, hogy azok a magyar szülők, akik valamilyen oknál fogva maguk is szlovák iskolába jártak, megszívlelik-e a költő aggódó, féltő figyelmeztetését:
Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
