Többször írtunk róla, hogy milyen kivételes értékekkel rendelkezik a zselízi Szent Jakab-templom. A közel 700 éves szakrális építmény falait a feltételezések szerint 14 freskó díszíthette, ám többségük mára eltűnt. Jelenleg öt falikép található a templomban, közülük egyet tavaly fedeztek fel véletlenül. A többi freskó az idők során megsemmisülhetett, bár néhányról hála Istennek maradt írásos feljegyzés, egyről pedig fotódokumentáció is. A Szent Borbálát és Apollóniát ábrázoló freskó ugyanis a II. világháború idején rongálódott meg és lett az enyészeté.
Csonka Ákos városi képviselő, helytörténész felekezeti tagként régóta foglalkozik a zselízi értékek mentésével, megóvásával. A meglévő freskókat is részben az ő indíttatására restaurálták.
„Olyan kivételes értékeink ezek, melyeket kötelességünk megőrizni és lehetőség szerint megújítani. Régóta gondolkozunk azon, hogy hogyan lehetne az eltűnt freskókat is reprodukálni. Így jutottunk az esperes úrral arra az elhatározásra, hogy a fennmaradt fényképek alapján grafikailag teremtsük újra a középkori alkotást. Ebben Kepka Márk képviselőtársam volt a segítségünkre, akivel kiszíneztük a fekete-fehér fotót a fennmaradt Wennes János-féle akvarell és a többi freskó színárnyalatai alapján (1884-ben, amikor felfedezték a lemeszelt freskókat, előbb Stornó Ferenc, majd Wennes János restaurálta a faliképeket és akvarelleken is megörökítette az alkotásokat). A grafikai munkálatok befejezésével korábbi eredeti méretben kinyomtattuk a képet, így került elhelyezésre korábbi helyére, a szentély északkeleti falára.”
De kit is ábrázol a 14. századi freskó?
Szent Apollónia vértanú
Apollónia szűz Decius császár („a keresztényfaló”) idejében, Alexandriában szenvedett vértanúhalált 249-ben. Legendája szerint kínzói minden fogát kiverték. Ezért lett már a középkorban a fogfájósok és fogorvosok védőszentje. Képein előkelő leányzóként ábrázolják, aki kezében foghúzót tart (fogóját csak a benne lévő fog különbözteti meg Ágotáétól, amellyel annak melleit szaggatták a hóhérok). Napját február 9-én ünneplik.
Hazai tisztelete nyilván a Legenda Aurea hatására XIV. századi misekönyveinkben és freskókon tűnik föl legelőször. Az ismert freskóábrázolások közül a legkorábbi datálású éppen a zselízi.
Jacobus de Voragine a Legenda Aureaban így ír róla: „Midőn Alexandriában Decius császár idejében rettenetes üldözés vette kezdetét Isten szolgái ellen, egy Divinus nevű nyomorult még az ördögök mesterkedésein is túltett, amikor a babonás csőcseléket Krisztus szolgái ellen uszította: az általa feltüzelt tömeg mást sem szomjúhozott, mint e jámborok vérét. Mindjárt elfogtak néhány hívőt, mindkét nemből; egyesek testét tagonként marcangolták szét husángjaikkal, szemüket kihegyezett náddal szúrták ki, s így örök éjt borítva rájuk, kilökték őket a városból. Másokat a bálványok elé vezettek, hogy ott imádásra kényszerítsék őket, s mivel ők ezt nemcsak hogy megtagadták, de imádás helyett átkot szórtak rájuk, bilincsbe vert lábakkal végigvonszolták őket a város utcáin, majd gyalázatos és irtózatos kínzással darabokra szaggatták őket. Volt ezekben az időkben egy csodálatra méltó idős szűz, a neve Apollónia. A szeplőtelenség, a józanság és a tisztaság virágainak koszorúja ékesítette. Az Úr Lelke megerősítette, így lett a hit igen szilárd oszlopává. Hitének érdeméért és az Úrtól nyert erényességéért angyalok és emberek csodálták.”
Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban (Egy Apollónak szentelt keresztény vértanú) pedig így fogalmaz: „Apollónia a nevének is köszönheti, hogy az 1968. évi zsinat törölte a naptárból. Neve annyit tesz: „Apollónak szentelt nő”, ami azt sugallja, hogy a többségében görög lakosságú Alexandria egykori szentje valójában a Nap és a költészet pogány istenének papnője volt. Valószínűleg a kereszténységet hellenizáló irányzat túlbuzgó képviselői formáltak belőle szűz vértanút. (Ismeretes, hogy az első Krisztus-ábrázolások Apollón vagy Héliosz napisten képmásaival könnyen összetéveszthetők.)
Miután az „Apollónak szentelt szűz” még ezután sem volt hajlandó pogány isteneknek áldozni, oszlophoz kötözték – oszlop a másik attribútuma, mint Sebestyénnek – és megégették. Talán maga Apollón állt így bosszút „kitért” papnőjén? Porrá égetni a hűtelent napistenhez illő cselekedet! Apollón tűznyilaival ölt, ha elöntötte a méreg, és a mártírhalált halt Sebestyént is íjászok nézték céltáblának. Apollónia legendabeli halála a februári nap egyre erősödő sugaraira utaló jelkép lehet. (Ne feledjük, Alexandriában, a Nílus deltájában vagyunk!) Keresztény gondolat inkább csak kínzatásának módjából olvasható ki. Én legalábbis Apollónia fogainak kiveretését nagyböjtre intő tanmesének látom. Fog nélkül nem könnyű rágódni a „konczon”, ám a „czibere” rágatlanul nyelhető, s lehetne-e mással hatásosabban fenyegetni a böjt megszegőit a szószékről, mint fogaik kiverésével?”
További megjelenése freskón: Nógrádság (XIV. század), Velemér (töredék, XIV. század vége), Alsóbajom (1490), Bártfa (1485), Csíkcsatószeg (1530), Héthárs (1530), Jánosrét (1720), Kassa (1474), Késmárk (1450), Kisszeben (1510), Leibníc (1521), Ludródfalva (1510), Malompatak (1515), Nagyjeszen, Nagylomnic (1495), Segesd (1520). Szepeshely gótikus szárnyasoltárain (1520), továbbá a pálosok neki szentelt oltárain Nagyvárad (1410), Vác (1474), Eger (1482). Két faszobra is látható a bártfai Szent Egyed-templomban (1390, Apollónia-oltár, 1510).
Fotó: Csonka Ákos/Felvidék.ma
Szent Borbála
Szent Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje és vértanú a keresztény kultúrában, a tizennégy segítőszent egyike. Nemzetközileg a Szent Barbara névalak ismert (a magyar kultúrkörben ezt nem használják), az ortodox kereszténységben Barbara nagyvértanú. Neve a pogány jelentésű Barbarus név nőnemű változata. Mivel legendája a villámlással kötődik össze, kultusza különösen az olyan szakmákkal forrt össze, amelyek a robbanással, tűzzel valamilyen kapcsolatban állnak. A középkori városok puskaporos tornyát gyakran nevezték el Szent Borbáláról, hogy segítsen megóvni a veszélyes anyagot a felrobbanástól. Napját február 9-én ünneplik.
Az életéről szóló legendák több változatban terjedtek el, amelyek több ponton ellentmondanak egymásnak. Egyes változatok szerint Antiochiában, mások szerint Héliopoliszban élt, halálának helye pedig valószínűleg Nikomédia, de Toszkána és Róma is megjelenik egyes forrásokban.
Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban így írja le legendáját: Szent Borbálát pogány apja, Dioscurus azért záratta toronyba, hogy kérők ne férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba egy harmadikat is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét (attribútuma a háromablakos torony vagy annak makettje). Ezen át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Ez akkor a Római Birodalomban bűnnek számított. Amikor ezt apja megtudta, kihúzta kardját, hogy megölje, de Borbála imái segítettek, megnyílt a fal és egy hegyre jutott, ahol pásztorok legeltették nyájaikat. Egy sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. (Ezért később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká változtak.) Az apa megkorbácsolta a leányát, majd átadta a római hatóságoknak. Azok megkínozták, orcáját tüzes fáklyával verték, de nem tudták hitét megtörni. Újabb és újabb csodák történtek. Éjszaka fénnyel telt meg a sötét börtön, sebei minden reggelre begyógyultak és a fáklyák, amelyekkel kínozni akarták, rendre kialudtak, mielőtt hozzáérhettek volna a testéhez. Ruhátlanul kipellengérezték volna a város piacán, de a földből felszálló köd és az égből leszálló felhő ruhaként elfedte testét. Végül is az elvetemült apa fejezte le saját kezűleg 306-ban. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra.
