Április 11-e, József Attila születésének napja, 1964 óta a magyar költészet napja, ami annyit jelent, hogy a magyar lírát ünnepeljük a 20. század egyik legnagyobb magyar lírikusának születésnapján, aki megtanította nekünk, hogy anyánk szájából édes az étel és apánk szájából szép az igaz, továbbá hogy a múltat be kell vallani, de a harcot békévé oldja az emlékezés.
Személyes tragédiája egyúttal jellemzően tragikus magyar költősors, hogy akkor „született meg“ országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kihunyt élete lángja. A kor- és pályatársak többsége csak a halálát követően döbbent rá, milyen kivételes életművet hagyott ránk ez a meg nem értett zseni, akinek életútját gyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák kísérték.
S ha már tipikus költősorsról beszélünk, mindezek fényében adódik a kérdés, elgépiesedett világunkban van-e igény a poézisre, olvasnak-e az emberek verset, vásárolnak-e versesköteteket? Vajon van-e a költészetnek értő közönsége ebben a felgyorsult, rohanó világban, ahol az embereknek egymásra is alig jut idejük, nemhogy a költészetre…
Holott épp itt és ezért jut fontos szerep az irodalomnak, a versnek, hogy megállásra, töprengésre, elgondolkodásra késztesse az olvasót. Ébressze fel az érdeklődését, inspirálja, hogy ne vakon és süketen éljen a világban, keltse fel a figyelmét mindarra, ami emberi, tartós, valós értéket képvisel, nem pedig talmit közvetít. Azt gondolnánk, hogy az internet korában nem is olyan nehéz valamit közel hozni, eljuttatni az emberekhez, hiszen a világ egy kattintásnyira került hozzánk, virtuálisan bármihez hozzáférhetünk, de talán épp ez a baj. Túl sok a kísértés, a csapda, a tévút, s ezt sajnos kevesen ismerik fel.
Kányádi Sándor címben szereplő gondolatát úgy fűzhetnénk tovább, hogy a vers, a költészet az, amit szüntelenül olvasni, ízlelgetni kell, mint a legnemesebb bort. Rohanó, elidegenedő világunkban sokkal inkább szükségünk van a versek tiszta, megnyugtató, vagy éppen gyönyörködtető varázsára. Verseket olvasni jó. Verseket tudni és mondani: öröm. Van abban valami felemelő, amikor egy-egy verssorban magunkra ismerünk, amikor a költők kimondják helyettünk a kimondhatatlant, azt, amit legbelül, rejtve magunk is érzünk, csak éppen nem tudjuk megfogalmazni, szavakba önteni.
Sokan temetik a költészetet, pedig talán soha ennyire nem volt még szükség a versre, a költészet varázsára, mint napjainkban, hogy gyógyírt, útmutatást, erkölcsi eligazítást adjon számunkra ebben a zűrzavaros világban.
Gondoljunk csak bele, volt idő, amikor egy vers még olyan hatalommal bírt, hogy szinte forradalmat tudott kirobbantani. Elég csak Petőfi Nemzeti dalára gondolni, amelyet a költő – eredeti szándéka előtt – március 15-én, az 1848-as forradalom első napján olvasott fel a belvárosi Pilvax kávéházban.
Harminc-negyven évvel ezelőtt a diktatúra és a cenzúra miatt Közép-Európában a költészet jelnyelvként működött, a költők metaforákon, versképeken keresztül üzentek, juttattak kifejezésre olyan dolgokat, melyeket nem lehetett nyíltan kimondani. Ez egy kényszerhelyzet volt, de talán épp ezért övezte nagyobb megbecsülés akkoriban a költészetet, mert mindenki a szókimondást várta, cinkos összekacsintásra vágyott.
Mára ez a szerep némiképp módosult. Ma is üzenethordozó, ma is célja és mondanivalója van, de már nincs szükség a titkosításra. A szabad véleménynyilvánítás fontos, de a költészet ennek már nem az egyedüli eszköze. Ugyanakkor továbbra is tükör, melybe belepillantva önmagunkat, a bennünk kavargó érzéseket láthatjuk viszont és a világot, amiben élünk. Az igazán jó, fontos költemények ugyanis időtlenek, így azok bármikor vigaszt adhatnak, üzenetet közvetíthetnek nekünk.
A költészetnek gyermekkorunktól az életünk részévé kell válnia. A versnek ritmusa, mondanivalója van, érzéseket, hangulatokat, indulatokat fejez ki. Amikor verset olvas az ember, az megragadja, felemeli a földi valóságból, általa olyan dolgokra csodálkozhatunk rá, melyek egyébként nem jutnának eszünkbe. A vers a lélek pótolhatatlan szükséglete, amely gazdagítja érzelmi intelligenciánkat. Ritmusa által gyorsan megtapad az emberi elmében és képzeletben, formai jellegzetessége a mondanivaló egyfajta sűrítményét hozza létre.
A vers, hasonlóan a meseolvasáshoz, a gyermekek szókincsének bővülése mellett a gondolkodására, kreativitására, képalkotási képességére is nagy hatással van, mert képekben kommunikál. Ahhoz, hogy megtanuljon az agy képekben kommunikálni, magát a folyamatot is meg kell tanítani az agynak, ezért nagyon fontos hogy az édesanyák már a gyermek pici korában versikéket mondjanak vagy énekelgessenek neki. A vers az agynak ezt a működését ösztönzi, erősíti folyamatosan, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen korban találkozik az ember először ezzel az élménnyel. De senki nem késett le semmiről, ugyanis az a legfontosabb, hogy ez a találkozás bármikor történik is, mindenképp létrejöjjön.
Ünnepeljük hát a magyar költészet napját versolvasással, vershallgatással, mondjunk verset a gyermekeinknek, a kedvesünknek, időzzük fel az iskolában tanult költeményeket, melyeket annak idején talán csak kénytelen-kelletlen magoltunk be, anélkül, hogy igazán elmélyültünk volna a szépségében, s ha eddig még nem tettük volna, fedezzük fel a költészetet, a lélek gyógyírját. Bőven van miből válogatnunk, hiszen magyar költészetünk kifogyhatatlan tárháza a páratlan szellemi kincseknek.
