Az Eucharisztia előtt az ember vagy őszinte, vagy nincs is ott. A megszólítás, a megkérdezés, hogy mit jelent számomra az 52. Eucharisztikus Világkongresszus ténye, valóban megtisztelő. Annál is inkább, mert 2020-tól Nyitrára, Bangha Béla SJ szülővárosába kaptam kinevezést mint egyetemi lelkész.
Eddigi helyem, Kassa idén ünnepli a helyi jezsuita vértanúk 400. évfordulóját. Ahogy azokról, úgy most Bangha Béláról sem szabad megfeledkeznem. Ő volt az, aki felhívta figyelmünket egy lányra, s ezzel egy szinte feledésbe merült erényre: az Isten országát építők alázatára. A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Emlékkönyvében így ír erről a lányról Bangha atya:
„Tamisier Mária Márta, mihelyt tervei teljesülését biztosítva látta, egyszerre szerényen háttérbe vonult. Még huszonegy kongresszuson vett részt, mindegyiken ott volt, de sohasem szerepelt többé, csak az ájtatos és hódoló tömegben húzódott meg és onnan imádta az Urat, akinek a modern világ rengetegében utat készített a társadalmi diadalra.”
Manapság is az emberek két csoportra osztódnak: vannak, akiket a reflektorfény vonz, ott érzik hivatásukat, mások (ál)szerényen valahol hátul (templomban a kórus alatt) húzódnak meg. Mindig sokkal kevesebben voltak azok, akik, hogy hatékonyabban tudjanak dolgozni Isten szőlőjében, inkább a háttérben dolgoztak. Ilyen lehetett ez a lány is. Az eucharisztikus kongresszusok voltaképpeni kezdeményezője egy francia leány, Tamisier Mária Márta, boldog Eymard lelkigyermeke.
Ahogy Páter Bangha leírja, „egy zűrzavaros kor kezdetén, 1873 nyarán (június 29.) látta Paray-le-Monialban Tamisier Márta azt a megkapó jelenetet, amikor a legnagyobb hitrombolás idején hatvan francia képviselő és a hívők ezernyi tömege ünnepélyesen felajánlotta Franciaországot az Isteni Szívnek. Felvetődött Tamisier lelkében a gondolat, milyen szép lenne, ha az Oltáriszentségben személyesen jelenlévő Krisztust csakugyan a társadalom királyaként és megváltó forrásaként lehetne elismertetni. Eleinte Tamisier Márta valami áhítatos sejtésként eucharisztikus zarándoklatokat szervezett.
Márta mindenfelé szervez, ír és lelkesít, röpiratban is terjeszti eszméjét A társadalom megmentése az Oltáriszentség által címmel. A szervezkedés eredményeként meg is indult elég népes zarándoklat több megyéből és
1874 júliusában nagy hívősereg gyűlt össze Avignonban. Ugyanazon év augusztusában új zarándoklat indult Arsba, hogy Vianney Szent János halála évfordulóján eucharisztikus kegyelettel hódoljon a Szentnek. Mermillod, a száműzött genfi püspök ezzel kapcsolatban továbbment és »eucharisztikus kongresszus« gondolatával próbált foglalkozni.
A következő, 1875. év májusában már ilyen kongresszusnak nevezhető az az eucharisztikus zarándoklat, amely Douaiben öt püspök elnöklésével s ötvenezer hívővel sereglett össze. Ezen elhatározták, hogy minden évben nemzeti eucharisztikus zarándoklatokat szerveznek s
azt külön kongresszussal fogják bezárni, amelyen főleg Jézus szociális királyságával fognak foglalkozni.
Tengernyi nehézség ellenére mégis összeült a francia katolikusság első nemzeti eucharisztikus kongresszusa épp ezekben a sötét napokban, 1875 szeptemberében Faverneyben, ahol minden templom zsúfolásig megtelt zarándokokkal s a kongresszust a város melletti nagyréten kellett megtartani.
Tamisier csakugyan az Oltáriszentség vándorkoldusa lett: három országot is bejárt és tervével mégis koldusszegény maradt…”, olvassuk Bangha atya tanulmányában.
„Amikor már minden reményből kifosztottan állt a mozgalom, akkor volt legközelebb az isteni segítség. Tamisier párizsi munkatársai: a bankár De Benque és De Nicolay gróf az észak-franciaországi iparvárosnak, Lille-nek akkor már igen előnyösen ismert eucharisztikus életére hívta fel Tamisier figyelmét, s mindjárt kérték is a két szentéletű lille-i gyáros, VrauFílibert és Féron-Vrau Kamill közreműködését. Ezek kapva kaptak a gyönyörű eszmén és Duquesnay cambraii érsekkel megalakították az első szervezőbizottságot, elkészítették a programot és az egész világ katolikusainak meghívására elindultak Rómába.”
Most pedig itt állunk az 52. kongresszus előtt… mindebből mi a tanulság?
Ha az ember lelkesen teszi is a dolgát, ha meg is találja kora szent embereit, minden indulás nehéz. A nagy dolgok indulása nagyon lassú és nagyon nehéz.
Ez az egyetlen biztos jel, hogy jó úton haladunk, s ha mindenek ellenére kitartunk, békésebb időket is megélünk.
Puss Sándor SJ teljes cikke ITT olvasható