Nagy munkát és felelősséget vállal magára az, aki Sütő András Advent a Hargitán című darabját az ikonikus budapesti bemutató után szeretné színpadra állítani. Történt egy-két kísérlet az elmúlt évtizedekben, ehhez csatlakozik a salgótarjáni társulat új bemutatója is. Az előadásnak vannak felmutatható értékei, de egészében véve nem képes elhomályosítani az egykori bemutató máig szívünkben őrzött emlékét, s a salgótarjáni társulat kevésbé sikerült előadásai közé tartozik.
Pedig van egy egészen káprázatos díszlete a salgótarjáni előadásnak, Pallós Nelli fagerendákkal és fenyőfákkal keretezett hangulatos belteret kreál Bódi Vencel boronaházának, amely féltve óvja az oda menekülőket a zord, két fenyővel és sarki kékkel, valamint rengeteg hóval a háttérbe dobott Kis és Nagy Romlás elől.
Csodák történnek itt, vagy legalábbis szeretnénk ebben nagyon hinni, főleg így advent idején. Sütő András költői nyelve az ünnepi csodavárásról szól, Susán Ferenc rendezésének felütése is ezt a reményt kelti bennünk, úgy tűnik, a Zenthe Ferenc Színház nézőterén és színpadán minden adott ahhoz, hogy a csoda megszülessen.
S a remek színházi szervezési masinéria még az adventi csodához elengedhetetlenül szükséges havat is megrendeli, s az égiek tudják, a Sütő András-i csodához a mindent beborító égi áldás is kell. S nemcsak a színpadon…
Fotó: Zenthe Ferenc Színház
De Susán remekül választ zenét is, a szintén Erdélyből érkező Bagossy Brothers Company Iszom a bort című slágere mintha csak erre az alkalomra született volna. S ahogy eddig is, a salgótarjániak most is bátran hívnak vendégszínészeket. Szarvas József Sinkovits Imre egykori szerepére nagyon jó választásnak ígérkezik, ahogy a Beregszászból érkező Tarpai Viktória is Kubik Anna egykori nem könnyű, hármas szerepére, aki Árvai Rékán kívül saját anyját és lányát is eljátssza.
S most ugorjunk vissza az ősbemutatóra, amelyet 1986. január másodikán láthattak a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházban.
Igen, jó tíz nappal később, mint ahogy az eredeti bemutató időpontját kitűzték. Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Kubik Anna, Bubik István és a kántálók töltötték be a színpadot Sík Ferenc rendezésében, s elsősorban a csodálatos nyelvi bravúrokkal teli lírai szövegnek és a nagyszerű színészi alakításoknak köszönhetően megszületik lelkünkben a csoda, s együtt sírunk a szereplőkkel.
„Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink, mert lassanként már csak ők beszélnek rólunk. Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz” – ezekkel a gondolatokkal búcsúzik tőlünk Bódi Vencel, s bizony, percekig nyeljük a könnyeinket, hiszen itt minden rólunk, a mi reménytelen várakozásainkról is szól.
Fotó: Zenthe Ferenc Színház
Aki véletlenül nem ismerné Sütő András színdarabját, annak áruljunk el annyit, hogy az adventi történet a csodavárás jegyében a Hargitán, a Kis Romlás és Nagy Romlás alatti boronaházában, a világtól évtizedek óta elzárkózva, magányosan élő, lányát, Máriát visszaváró Bódi Vencel otthonában játszódik, ahol találkozik Zetelaki Gábor és Árvai Réka, hogy megpróbálják beteljesíteni a szerelmüket, amely eleve halálra ítéltetett. Hiába a csoda, s hiába kerül elő húsz év múlva a jégzuhatag alól éppen Gábor, a szerelmük beteljesíthetetlen marad.
Nagyszerű a salgótarjániak felütése, hátul, a hószakadásban indul a játék, Bódi Vencel (Szarvas József) és Zetelaki Dániel (Jakab Csaba) vázolja fel a játék keretét, megtudjuk, Dániel fia, Gábor (Hajdu Tibor) reménytelenül szerelmes Árvai Rékába (Tarpai Viktória), holott Árvai Rékát az anyja másnak, Stég Antalnak szánja. De ami összetartozik, azt még maga a Jóisten sem választhatja széjjel, ám gyorsan kiderül, egy sem veled, sem nélküled kapcsolat ez, s amikor a fiatalok eljátsszák a lánykérést, kiderülnek a kettőjük között lévő feloldhatatlan ellenétek is, s amikor Gábor megtudja, hogy a lány más gyermekét hordja a szíve alatt, a fiú a halálba menekül.
Ahogy mondtam, remek felütés, de mivel Sütő darabjai a szavak erejétől parázslanak, különös teher hárul a színészekre, akik nagyon gyorsan elfáradnak, s a második részben már sokszor szinte érthetetlenül motyognak maguk elé.
Fotó: Zenthe Ferenc Színház
A két rész között húsz év telik el, amit az előadásban egyedül csak a plusz 20 mécses jelez, a színészek legkevésbé sem tudnak megbirkózni az eltelt idő egyre súlyosabb terhével, Szarvas Józsefet alig-alig érteni, Jakab Csaba pedig színészileg teljesen elszürkül, ahogy Hajdu Tibor sem képes érzékeltetni azt, hogy egyedül ő nem öregszik, s az ismételt tragédiája így elkerülhetetlen.
Leginkább Tarpai Viktória birkózik meg a különös hármas szerepével, hiszen az első közös jelenetükben anyját játssza el a lánykérés apropóján, majd a második részben a saját lányát is (Pallós Nelli a többi öltözéktől ugyancsak eltérő mai cuccokba öltözteti Kisrékát).
A színésznő képes a teljes metamorfózisra, de ez önmagában kevésnek bizonyul a csoda megteremtéséhez. Amiben nem segít az sem, hogy a bemutató közönsége a második rész legizgalmasabb részeiben a színpadi izgalmak helyett a kint már rá váró töltött káposzta illatával telítődik.
A rendezés zavarát jelzi az előadás utolsó jelenete is, amikor végighallgathatjuk a Bagossy Brothers Company egyébként remek számát (köszönöm az előadásnak, hogy általa felfedezhettem őket), csak a közönség már nem bírja kivárni, hogy végre megejthesse a kötelező tapsot, s megrohanhassa a töltött káposztával telt tálat, ha már a várva várt csoda elmaradt. A test jóllakott ugyan, de a lélek kiéhezve, a most még elmaradt adventi csodára várván lép ki a havas, fagyos salgótarjáni éjszakába.
