Szeretlek október azért is, mert ilyentájt fájón felbúgnak lelkemben az emlékezés szirénái. Arad hó eleji sejtelmes, nyirkos, lélekzimankós hajnalaiért, s akkor az ezzel dacoló, a mégis-reményt és biztatást üzenő tábornoki búcsúlevelekért, bennük a magyar feltámadás törhetetlen testamentumaival. Már Trianont is jó előre megszenvedő hőseinkért…
Szívemben megkondul ilyenkor visszhangosan mind a 13 vértanú neve után az emlékezés égrezengő nagyharangja. Bécsig, Szentpétervárig, Bukarestig rezegtetve a levegőben a veszteség és a tragikus kivégzés fájdalmas és igazságtalan emlékét, és jajkiáltásukat a Habsburg-hatalom önzésének, különös elrettentés-pszichológiájának brutalitásával szemben, amikor az osztrák császári sas címeres csőre a magyarrá formált szíveket tépte ki belőlük.
De hozza az öregharang kondulása nemzeti sebünkre gyógyírként Damjanich tábornok akasztás előtti hajnali imáját is kedveséért, meg Aradért és a hazáért. Magam előtt látom Baló Béni aradi református lelkésztestvéremnek a balsorstól rátestált végórás üzenetek alatt meggörnyedt alakját, amint az utolsó éjszakán a Biblia vigasztalásával kopogtat be palástosan a nagy égi zarándoklat előtt állók cellájába, s jegyzi fel a búcsúszavakat. Közben emberi szót, isteni vigasztaló Igét cseppent a közelgő halál fojtogatását érző lelkekre.
És eszembe jutnak Pöltenberg tábornok szavai arról, hogy micsoda különleges processio, zarándoklat indul a magyarok ügyéért az Úristen elé, a vértanúk több nemzetiségű kis seregével.
Nevek jönnek elém, német és szláv, magyar honvédtábornokoké, akiknek a magyar szabadság egyetemes üggyé lett, sorsukat meghatározó értelemmé, küldetéssé, önkéntes vállalássá a látszólagos értelmetlen bukás ellenére is. Vallásuktól függetlenül protestánsok voltak ők lelkük legmélyéig, hiszen megalkuvás nélkül harcoltak, tiltakoztak, protestáltak az önkényuralom, az idegen befolyás, a szabadságtól való megfosztottság ellen – az igazi nemzeti szabadságért.
Így lettek ők európaian magyarok, a szabadság egyetemes kincsének védelmező katonái, főtisztjei. Kifejezték, megjelenítették magyar földön azt is, hogy idegen szülőföldjük szabadságának is bajvívóivá lettek a Kárpátok alatt: a szerb, lengyel, horvát, német nemzeti függetlenség és szabadság aradi előfutárai. Micsoda színek keveredtek oda a drámai fekete mellé! Sárga és kék, fehér és piros, meg zöld, amint e nemzetek zászlainak színei máig jelzik ezt a 48-49-es bajvívó szövetséget. Csak szeretni tudlak, egyszerre szegény és drága októberi Arad minden kimondott és kimondatlan, magyar és európai tanulságodért!
Egyet tizenháromért
Tizenhárom gyertya helyett egyet gyújtok ezen a hajnalon íróasztalomon, a tizenháromért, meg a többiekért. Sokakért. Sercegő, rezgő fényében, a különös lélekláng fényénél emlékezem. Magyarként, reformátusként, lelkipásztorként. Tizenháromra hány millióan vagy százezren gondolnak ma az akkor még hatalmas történelmi nagy haza töredékországaiban? A szülőföldeken, szülőfalvakban és városokban, ahonnan ezek a nagyszerű hősök indultak?
Pozsonyban, ahonnan Aulich Lajos, a szerbiai Stazán, ahonnan Damjanich János, az abaúji Csákányban, ahonnan Dessewffy Arisztid, a zempléni Széphalmán, ahonnan Kazinczy Lajos, Temesváron, ahonnan Kiss Ernő, a horvátországi Veliki Grdevacon, ahonnan Knézich Károly, a Turóc megyei Necpálon, ahonnan Láhner György, a délvidéki Nagybecskereken, ahonnan Lázár Vilmos, a távoli Hessen Tartománybeli Ilbenstadtban, ahonnan Leiningen-Westerburg Károly, Nagyváradon, ahonnan Nagysándor József, Bécsben, ahonnan Poeltenberg Ernő, a délvidéki Zomborban, ahonnan Schweidel József, Gödöllőn, ahonnan Török Ignác, Pesten, ahonnan Vécsey Károly Aradon bevégződött földi útja elindult? Ugye, gyúlnak még szerte e tájakon emlékező és emlékeztető gyertyák?
Én egy gyertyát gyújtok a mai napon és emlékezem. Másokkal együtt, vagy talán mások helyett.
Halálzsámoly – lélekzsámoly az akasztófa alatt
Mire is emlékezem? Mindarra, amit róluk olvastam, hallottam, elképzeltem s láttam lelki szemeimmel…
Arra, hogy e nemes lelkű és elszánt, hadtudományban, matematikában, mérnöki képzettségben, s legfőképpen szabadságszeretetben felsőfokon iskolázott férfiak képesek voltak arra, amire sokszor még e tájak mai lakói sem: képesek voltak túllépni nemzetiségi, nacionális korlátokon, nyelvi kerítéseken, generációs választóárkokon, vagyoni és származási különbségeken.
Egyesültek a szabadság legmagasabb rendű eszmei vágyában. Az ember Istentől teremtett, földet-eget tágító, mindennemű töredékkorlátokat szétfeszítő törekvésében.
Az állandó túllépés, transzcendálás, önmeghaladás, a jelent reformáló, olykor forradalmian kitágító, jövőbe emelő akarásban. És tudtak szerbként, horvátként, németként, örményként magyarokká válni. Tudtak a szívükre hallgatni, amikor történelmi helymeghatározásukat, identitásukat és páratlan esélyüket keresték, megpillantották, s éltek is ezzel a ritkán adódó eséllyel. Amikor a hazát látták esélyesnek és többre méltónak.
Tudtak a szörnyű hatalmi cinizmus, Haynau és végrehajtói magyar-gyűlöletével, valójában szabadsággyűlöletével, a függetlenségi küzdelmet az utolsó pillanatig sárba mocskoló kivégzőbírákkal és tisztekkel, hóhérokkal és pribéksegédekkel szemben olyan erkölcsi magasságokba emelkedni, s mindvégig ott maradni és ott tartani másokat, amit az akkori osztrák császárság és orosz cári birodalom még csak nem is sejtett.
Thorma János: Aradi vértanúk
Csak e férfiak halált vállaló eltökéltségéből, s a szabadságharc rendíthetetlenségéből sejthettek meg valamennyit. Mert ők tudtak úgy végbúcsút venni egymástól, akasztófa alatt-előtt biztatva élőszóval a másikat, meg szeretteiktől búcsúleveleikben fiatalon vagy idősebben, hogy az erőszakos halállal, teljes vagyonelkobzással, rangjuktól megfosztva, lőpor és golyó, illetve kötél általi halállal elrabolt életük végével szembenézni, hogy egymást megcsókolva, átölelve, vagy egymás kezét megcsókolva, az emberség magasiskolájának tiszteletadásával léptek fel az akasztófa alatti kis dobogóra.
Hatalmi és isten-átkok helyett megrendítő szerelmi vallomásokat róttak gyertyafénynél kedvesüknek, szerető búcsúleveleket drága asszonyuknak, családjuknak, s áldó imádságokat hagytak hátra azon az éjszakán. Micsoda erkölcsi fölény, micsoda nemzetemelő lelki erő! Micsoda példaadás! Szemben a hatalom aljas módon találékony cinizmusával!
Ez az erkölcsi fölény egyik legértékesebb és legmaradandóbb örökségük. A mélypont magasra szálló üzenete. Amikor lux lucet in tenebris – morális fényerő áradt az aradi várárok hajnali szürkületéből. Máig. S a történelem végéig. Az, hogy bármilyen módon is igyekezett az uralkodóház hazán belül és szerte Európában lejáratni őket, mégis övék lett a végső győzelem.
Jézus Krisztus hű tábornokai
Ez az erkölcsi győzelem már-már metafizikai magasságokat ért el, égbe emelkedő lelki szoborcsoportként lebegtetve tér és idő fölött ezeket a férfiakat, s múló hatalmi korszakok fölé a magyar nemzeti függetlenség és szabadság eszméjével együtt.
Ők égbe emelték a hazát, s onnan ajándékozzák vissza nekünk a múló időben.
Mintha hallották volna, s miért is ne hallották volna meg, hiszen hívő emberek voltak, annak a Jézusnak a biztatását, akiről századokon át vallották az Ő vértanúi, mártírjai, hogy Victor, quia victima, mégis győztél, áldozat!
Ennek a Szabadító Jézusnak a seregéhez tartoztak e nagyszerű férfiak, testvéreink és tiszteletre méltó eleink, a magyar ügy, a szabadság bátor katonái. Kettős értelemben is a szabadság elkötelezettjei, hírnökei egy zsarnoki világban, bajvívói egy akkor is értetlenkedő Európában. Jézus tábornokai ők, akiknek most asztalom gyertyafényében ismert rézkarcportrén túl és innen ideszól hozzám a lelkük, s érzem, amint a méltatlan és megalázó halállal dacolva mondják a maguk maradandó üzeneteit, ahogyan azt a hiteles prédikátor-lelkész tanú, Baló Béni tiszteletes úr riporteri pontossággal lejegyezte. Köszönet ezért neki. Köszönet, hogy palástosan végigállta és végigimádkozta ősz halántékkal, az együttérzéstől alig pulzáló szívvel e nagyszerű férfiak utolsó éjszakáját, majd utolsó lélegzetvételüknek tanúja és tudósítója maradt.
Ehhez is kellett lelki erő Attól, Aki ott is győztes lett a bitófán, az aradi keresztfákon is e férfiak által, s amíg magyar történelem lesz, ezeknek a vértanúknak a nevét, sorsát, helytállását győztesként fogjuk felidézni.
Tiszteletes Uram, köszönöm, hogy nekem is írtál az aradi várparancsnokról, akit ostoba tábornoknak tituláltál, s aki otromba viccel megkérdezte Tőled: – Na, hogy vannak a páciensei? – Nekünk, maiaknak is írtál arról, hogy 13 siralomzárka volt október 6-ára virradó éjjel a várban, s hány siralomház még a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyerekek, testvérek elsötétült lelkében. Meg arról, hogy Te, Tiszteletes Uram és katolikus szerzetes lelkésztársaid éjfél után két órakor visszatértetek a halálraítéltekhez.
A református Dessewffyről, akit a legnyugodtabbnak találtál, s utolsó nyugodt álmából keltettél fel.
„Tiszta a lelkiismeretem, s az hagyott aludni” – mondta a vértanújelölt.
S arról, ahogyan a hóhér Damjanichnak válaszolta: – Excellenciád meg lesz velem elégedve. Tichy kivégzést vezető őrnagyról, aki a szerb tábornok, törött lábának terheit is cipelve az akasztófához, halálkínjaiban akart gyönyörködni. Micsoda perverzitás, a hatalom igazi arca! Baló Béni szerint ez a Tichy a legembertelenebbül viselkedett, brutális és kegyetlen volt.
Ó, hányféle magyar volt ott azon az aradi hajnalon! Búza-ember és konkoly-ember!
A kivégzések után előléptették ezt a hitvány alakot, de „hóhérkodásának nem sokáig örülhetett”. Tiszteletes Uram megfigyelte azt is, hogy a négy, golyó általi halálra ítélt tábornok közül három: Dessewffy, Lázár, Schweidel három golyó által holtan rogyott össze. A negyediknek, Kiss Ernőnek csak a vállát érték a golyók, külön kellett a fülébe lövetni. Vérző kezéből kitépték a katonák a feszületet, annyira szorította. Vajon kinek a kezére gondolhatott utolsó pillanataiban? Felsejlett lelkében Jézus átszögezett keze, Aki már várta hazatérő tábornok-gyermekét?
A bitófa elé vitt kilenc áldozat egymást nagy szeretettel üdvözölte a várárokban, megölelték, megcsókolták egymást. Lábukon súlyos lánc, lakat, amit levettek, de kezüket kötéllel összekötötték. Aztán egymás után léptek fel a zsámolyra. A halálzsámolyra. A hóhér szinte valamennyiüknél hosszan erőlködött, míg el tudta törni a nyakcsigolyát. Közben két segédje húzta lefelé az áldozatok testét. Kilencszer hangzott el: Elvégeztetett. Nagysándor József ezzel lépett a zsámolyra:
Ma nekem, holnap neked! Éljen a haza!
Leiningen gróf engedélyt kért, s kapott, hogy szóljon a kivégző katonákhoz arról, ő nem öletett meg senkit. Majd fölkapták beszéd közben a pribékek, dobszóra felakasztották, s olyan kegyetlenül tekerte-csavarta perceken át a hóhér a fiatal tábornok ellenálló nyakát, hogy a borzalom láttán a lelkészek elfödték arcukat, és térdre borulva imádkoztak.
Damjanich még a bitófán is ezt mondta: – Szegény Emiliám! Éljen a haza! Vécsey gróf nagy zavarodottságában, hogy már senki nincs mellette élve, megcsókolta Damjanich lelógó kezét többször is. Nagyon emberi és részvétkeltő esendőség volt az, ami Knézich tábornokkal történt. Szemüveget viselt, ami leesett, amikor a porkoláb odataszította őt a hóhérlegényekhez. Lehajolt, hogy felvegye. Mire Tichy őrnagy: – Hagyja ott! Lát maga az akasztófán anélkül is.
Emléktábla a londoni Park Street-en, arra emlékeztetve, hogy derék londoniak e helyütt alaposan ellátták a baját az Európa-szerte közutálatnak „örvendő” osztrák mészárosnak, Haynau tábornoknak (Kép: wikipedia.com)
Történelmi színjátékok aradi háttérrel
Hiábavaló volt ebben a nagy és igazságtalan történelmi pörben a jóindulatúnak látszó nemzetközi közbenjárás. Mert hogy ilyen is adódott. I. Miklós orosz cár, akinek seregei Erdélyben kivéreztették a szabadságharcot, 1849. augusztus 16-án Varsóból levelet írt a „kedves baráthoz”, Ferenc József császárhoz. Ebben arra kéri, hogy
„uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd…. Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra”.
Mindhiába. Ami elvégeztetett Bécsben, az elvégeztetett, s végre is hajtották Aradon. Vagy mégsem egészen? Netán másképpen? Mert láttuk, hogy amit ellenükre gondolt ki a Habsburg-ház önmentéséért, a túléléséért tévesen reménykedő császári hatalom, egész alattvalói siserehadával, hogy a magyarok ezzel a kivégzéssel egy évszázadra kemény leckét kapnak, s elmegy kedvük mindenféle rebelliótól, lázadástól, mégsem jött be. Számszerűleg igen, lényegileg azonban mégsem. Számoltak Őfelségéék, de elszámolták magukat. Az osztrák-magyar birodalom fél évszázad múltán összeomlott, szétesett. S majdnem örökre eltemette Aradot is a trianoni békediktátummal.
Figyelünk Rátok, míg magyar él a Kárpátok alatt
1849 után 107 évvel, 1956-ban jött a feltámadás, igaz, akkor csak pár hétre. Aztán 140 év múltával, 1989-ben az igazi. Véglegesen? S megérdemeljük-e? Tudunk-e vigyázni rá? Élünk-e vele úgy, hogy az emlékezet számadásán arcunk pirulása nélkül állhatunk meg a 13 és társaik előtt?
Kérdések, melyek felvetődnek, miközben gyertyám sercegve ég, lángja léleklángként lobog. Értük. Értünk. Gyermekeimért, unokáimért.
Csak imádkozni tudok azért, hogy magyarok maradjanak ilyen példák örököseiként a Kárpátok alatt.
A láng kissé inog, hol magasabbra csap, hol oxigén után kapkodva mintha kialudni készülne. De újra fellángol. Majd tisztán, nyugodtan ég. Hol van már a császár, hol a cár? Nekünk Ti kelletek, Ti velünk vagytok, bennünk éltek, égtek ti Tizenhármak és veletek mindazok, akik együtt alkottatok meg egy Hazát nekünk. És üzenitek ma is: figyeljetek, legyetek éberek, vigyázzatok.
Becsüljétek meg, hogy magyarok vagytok, s vagytok még a Kárpátok alatt… Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, a horvátok és szlovének lakta földeken, Őrvidéken. És bárhol éljetek a nagyvilágban. Léleklángotok, léleklángunk ég, s miként ti égi magasból, mi földi sorsunkból figyelünk Rátok, mindenütt és mindenkor a Kárpátok alatt!
