Ez a koronavírusos pandémia eléggé megkeserítette az életünket. Leginkább azáltal, hogy nem igazán tudunk ellene védekezni, csak minimalizálni a terjedését. És egyre türelmetlenebbül tudunk várni arra, mikor lesz hatékony ellenszere.
Érdekes ugyanakkor, hogy tulajdonképpen nem sima pandémiával, hanem ikerpandémiával van dolgunk. A betegséggel egy időben ugyanis hozzáértők hadserege született, mi több:
már szinte mindenki avatott szakértője lett a betegségnek és az ezzel járó jelenségeknek.
Úgy, ahogy mindenki ért a focihoz és a szexhez, úgy manapság már a Covid-19-hez is. Ha annyi pénzem lenne, amennyi sületlenséget erről összeírtak, dúsgazdag milliomos lennék. Amennyiben viszont e „szakértők” gondolatvilágát nézzük, nem sok eredeti található ott. A betegség tagadóival kezdődik. Vannak ugyan, akik elismerik a betegség létét, de nem a betegséget, hanem kizárólag a kormányt okolják mindenért. Mindenek csúcsa a tuti hozzáértő „gyógykezelők” és egyéb spekulánsok. S akkor még nem említettem a demokráciát és szólásszabadságot imitáló, vagy inkább kigúnyoló hozzászólások színvonalát. Ezeket már rég nem olvasom, a címeken is csak átfutok: nem érdemes arra pazarolni az időt.
Azért lepődtem meg, amikor mégis valami újat találtam, más hozzáállást. Az emailen hozzám kerülő szöveg szerzősségét Boris Filannak tulajdonítják, de ez nem biztos: manapság bárkinek a nevével visszaélnek nyilván azért, hogy egy ismert személlyel szentesítsék a maguk véleményét – ezt teszik egyaránt a laikus bloggolók, és természetesen az „újságírók” is. De nem is ez a lényeg, hanem maga a meglepően más mondanivaló.
Mindjárt azzal kezdődik, a szöveg szerzője megfordítja a kérdést és megkérdőjelezi, vajon tényleg betegség-e ez a Covid-19, vajon ellenkezőleg nem a gyógyulást jelenti-e. Mert ugyan minek nevezzük napjaink hedonizmusát, telhetetlen falánkságunkat, vajon nem az az igazi őrület? Elemi jogként tartjuk számon, hogy mindenre jogunk van, s úgy is viselkedünk: semmi jóval nem tudunk betelni, semmi sem elég, mindenből mindig több kell.
Az írás sorolja is: az utak tele autóval, amelyekben szinte kivétel nélkül csak egy utas ül, miközben mindenki a légszennyeződés miatt fanyalog. Földjeink, vizeink műanyagpalackokkal vannak tele, a friss csirkehús antibiotikumokkal, áruházaink pedig mindenféle áruval, amelyre igazából semmi szükségünk, csak a jólétünket szellőztetjük ezáltal. Egymással sem beszélgetünk már, csak Facebook oldalunkon dicsekszünk azzal, mikor keltünk, mit reggeliztünk, mit fogunk vásárolni és hogy volt-e hasmenésünk vagy nem. Megszüntettük a határokat (nota bene nem csak az államok között, hanem viselkedésünkben is, s ez a nagyobbik baj), s megszüntettük az idősebbek tiszteletét is (túl maradiak ők ebben a rettenetesen modern világban). A példákat lehetne folytatni, sejthetően sokunknak jut eszébe, mennyi dőreséget intézményesítettünk s tettünk „természetessé”. Kézenfekvő az összegezés: nem ez a Covid-19 az igazi őrület, nem ez a valós betegség, nem ez a valódi pandémia, amely végigsöpör a világon.
Előbb-utóbb bizonyára úrrá leszünk e betegségen is, de akkor a ránk erőszakolt kényszerű önfegyelemből a biztonsággal egyenlő valószínűséggel újra visszatérünk a gátlástalan halmozásba és fogyasztásba, mert nekünk arra jogunk van, nekünk az jár! És majd szorgalmasan tovább fűrészeljük magunk alatt az ágat. S aztán majd következik egy Covid-20, -21 és így tovább, míg meg nem értjük, mit is sugall ez a betegség.
Azt, hogy a valódi betegség más: a szemérmetlen habzsolásunk, a tévhit, hogy a pénzt, bármi nyereséget enni, sőt sírba vinni lehet. Hogy minden átmenet, minden nagy változás, amely észhez térít, csak nagy fájdalom, veszélyes betegség árán lehetséges.
Ostobaságunkon vajon mi segíthet át, ha nem a mélyebb belátás, az igaz szeretet, több alázat és szerénység, a remény, s főleg emberségünk pozitív értékeibe való hit?
Létünk kérdése az, el tudjuk-e sajátítani ezt a tanulságot. Vajon el tudjuk-e hinni? Mert minden változás a fejben kezdődik. A lélekben.