Mai állás szerint hazánkban eddig a koronavírus-járványnak 3200-nál több halálos áldozata van. Utóbbi napokban száz körül mozog a láthatatlan vírushadsereg által követelt idősebb-fiatalabb magyar életek száma. A tavaszi hullámban és a második, őszi hullámban én is elveszítettem két családtagomat. A járvány áldozatai voltak? Csak Isten tudja. Tény, hogy a kórház lett az utolsó földi stációjuk, 55 és 70 évesen.
Nekik és nekem, családomnak is a legborzasztóbb, hogy nem vehettünk egymástól búcsút, nem foghattuk, simogathattuk meg kezüket, végküzdelmükben nem érinthettük homlokukat, nem mondhattunk útravaló szavakat, imákat, lélekbátorító mondatokat.
Mire gondolhattak, hogy szótlanságban és ismeretlenségben kellett kilépniük földi házukból, otthonukból, létezésükből a nagy ismeretlen felé? Egyikük szeme sarkában pár órával szíve kihűlése után két megdermedt könnycsepp beégett fehér nyomát fedeztem fel.
Kikért, miért szorultak szeme sarkába a kiszáradt könnycseppek? Hatalmas kérdés, erkölcsi és emberi értelemben: mi marad a világjárványban távozóknál a meghalás méltóságából, a családi, emberi együttérzésből? Az elmúlás rettenetében, még ha hittel indulunk is útra, ez a legmegalázóbb: a kiszakítottság, a szeretteinktől való személyes megfosztottság utolsó földi élménye. Az emberi, de nem az isteni elhagyatottságé. Mit lehetne tenni ez ellen? Ha van valami, ami életbevágóan, „halálbavágóan” személyes, családi, nemzeti, sőt emberiségnyi kérdés manapság, akkor ez az. Mit tehetünk meg, s mit nem? Mi a minimum, ami tehető, s meg tudjuk-e tenni értük, az elmenőkért?
A brüsszeli „áletika” begyűrűzése
Kimondhatatlanul megdöbbentő, hogy a pandémia kirobbanása, ez év kezdete óta (jóllehet Kínában már a múlt év utolsó negyedében is észleltek eseteket egyes elemzések szerint) szerte a világban 55 és fél milliónál is több fertőzöttje van e különös hadviselésnek, s a bizonyítottan koronavírusban elhunytak száma 1,4 millió körül jár. Világháborús méretű adatok.
Az első hullám idején két meglepő tapasztalatom volt, másokkal együtt. Az egyik, hogy Párizsban és Madridban, Kölnben és Rómában, meg másutt a metróknál, forgalmas helyeken, pályaudvarok előtt ingyen osztották a maszkokat. Később a kesztyűket is sok helyütt ugyanígy.
Ezzel a védelmi szolidaritásként megmutatkozó pozitív nemzeti törődéssel szöges ellentétben állt egy azóta is brutálisnak érzékelt orvosi kijelentés. Nevezetesen: orvosetikai szempontból Brüsszelben, belga kórházakban megszületett az a döntés, hogy ha kétféle haldokló között kell a túlélés esélyei alapján választani, akkor lesznek, akiket hagynak meghalni, a passzív eutanázia kényszerű megvalósításaként.
Az így felszabaduló lélegeztetőgépet pedig a nagyobb életesélyű személynek adják. És ez a fajta „etikai”, de semmiképpen nem etikus dilemmakezelés Brüsszelből mára begyűrűzött hazánkba is. Hol van tehát a hippokrateszi orvosi eskü határa? Ebben ez is olvasható: „Az életmódra vonatkozó szabályokat a betegek hasznára kamatoztatom majd erőm és belátásom szerint, megóvva őket a bajtól és kártevéstől. Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki… Tisztán és szeplőtelenül fogom eltölteni életemet, gyakorolni mesterségemet”. A budapesti orvostudományi egyetem esküszövegében pedig ez áll: „Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert”.
Az ókori és a mai hazai orvosi eskü szellemével hogyan egyeztethető össze a brüsszeli modell, az egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert fogadalom? Lehet-e emberek között az elmúlás szempontjából különbséget, megkülönböztetést alkalmazni?
Mióta erkölcsi kategória az érdek? Mert valakiknek az az érdeke, hogy az egyiket hagyjuk meghalni a másik életben maradásáért? Milyen szörnyű alku és cserebere ez az élettel, ami egyszeri és megismételhetetlen, s valójában nem a mi tulajdonunk, csak használatra kaptuk Istentől? Aminek éppen ez a páratlanság adja a méltóságát, szépségét, élni érdemes mivoltát? Milyen jogon mer bárki erkölcsi szempontból ekkora súlyú döntést hozni? Az ilyen halálra szánás sem általános humánetikai mértékkel, s főként keresztyén etikai mértékkel semmiképpen nem igazolható.
Pont abban az egészségügyben, ahol orvosok, ápolók, egészségügyi személyzet erőn felül próbál helytállni, hogy esküjükhöz és emberi együttérzésükhöz ne váljanak méltatlanná? Mert nem csak a pandémiás halál ránthat méltatlan, az emberi méltóságot roncsoló helyzetbe elgyengülő, megfertőzött embereket, hanem az élőket is feldogozhatatlan következményekkel járó dilemma elé állítja. Kettős méltatlanság és az emberi méltóság megsértése! Remélhetőleg nálunk nem lesz normává a brüsszeli áletika! És ebben a helyzetben annyi látható jele megmutatkozik majd az együttérzésnek és az életre emlékeztetésnek, életre mentés szándékának, hogy középületeken, kórházakon, templomokon, és esetleg az Országháza előtti zászlórúdon feltűnik a nemzeti és a fekete lobogó, demonstrálva valami mélyen emberit ebben a világcsapásban: az együttérzést, a fájdalomban való nemzeti, közösségi és egyéni osztozást…
Hát nem vár engem senki az ég kapujában? – Online búcsúvétel vagy látogatás
A meghalás méltósága megőrzésének esélye a lélegeztetőkészülékek, antivírus-szkafanderek, az emberarcot teljesen eltakaró védőöltözékek között minimálisra zuhant volna? Eszembe villan néhány élményem. Például az, amiről még Jókai Annának az 1980-as évek elején írt Soror Dolorosa novellája szól. A boldogító nővérről.
A paraszt bácsi az intenzív osztályon tér magához, s észreveszi a csöveket, a vezetékeket a testén, de nem lát senkit az övéi közül. Kiáltozva hív valakit magához. Jön is az egyik nővér. Tőle kérdezi: mi történt vele.
S felriad emlékezetében, hogy a haldoklókat otthon a tisztaszobában a család körülvette, szülők, unokák, családi kör kísérte az utolsó életstációig – együtt maradva. A kikerülhetetlenre előrepillantva ezt kérdezi: És engem nem fog várni senki az ég kapujában? Soror Dolorosa megfogta a kezét, s ennyit mondott: Én itt leszek.
A mai pandémiában hány Soror Dolorosa adódik kórházainkban, aki helyettünk is megfogja annak kezét, akinek indulnia kell – kényszerűen nélkülözve szerető jelenlétünket? S ha ez így van, ki tudja, hogy a mára 3200-nál is több koronavírus miatt eltávozó honfitársunk mellett hány ápolónő, orvos tud így megállni? Akkor ma, ha már online oktatás van, istentiszteletek online-térben érhetőek el, olyan nagy nehézséget okozna lenne lehetővé tenni az online kórházi látogatást, elköszönést, elbúcsúzást? Mindez a technika etikus használatában benne van! Olyan nagy apparátus és pénzügyi háttér kellene ehhez?
A jövő csak etikusan képzelhető el
Nemrég a svájci protestáns szociáletikus, Chr. Stückelberger 600 oldalas könyvet írt arról, hogy milyen világ vár ránk a pandéma után. Válasza egyértelmű és félreérthetetlen, miként könyvének címe is: ETIKAI KÉZIKÖNYV a poszt-covid világról. Szívszorító, és egyben tények ezreivel alátámasztott érvelésének lényege: annyira kritikussá, borotvaélen táncolóvá vált a világhelyzet, hogy csak a legmagasabb etikai meggyőződéssel és valóban etikus magatartással lehet fenntartani magát a földi létezésünket. Vagy együtt és megőrizve emberi méltóságunkat, vagy sehogy.
Miden túlélési stratégiának szerinte egyetlen megtartó tengelye van: a szeretet, az emberi méltóság védelme, az emberi élet felértékelése.
Nem hazardírozhat senki arra, hogy majd a növekvő világterhelés elől kozmikus migránsként eliszkol a végórában valahová egy másik bolygóra. Nincs más esély, csak az, hogy etikusan próbáljuk berendezni magunknak a jövőt és magunkat ehhez a jövőhöz nevelni, méltóvá tenni. Modelljében olyan erények, etikai értékek szerepelnek, mint a szeretetből kivirágzó bizalom, a tisztelet, az őszinteség, a becsület, a hála, a nagylelkűség… S mielőtt bárki azt mondaná, hogy milyen avítt dolgokról van szó a jövőetikában, s ez nem fog menni, a szerző meggyőz arról, hogy ezen értékeknek a jelenléte szükséges a mesterséges intelligencia emberhez méltó alkalmazásához éppúgy, mint az emberi együttélés legapróbb helyzeteihez és a világunkat támadó vírus kordában tartásához. Mert vagy az ókori tapasztalás gyűr maga alá mindent, aminek ez volt a jelszava: üdv néked császár, köszöntenek a halálba menők (s ebbe katonák és császár is belehalt), vagy az ugyancsak kipróbált, ezeréves gondolat segít tovább és emel fel: Medicus curat – Christus sanat – az orvos kúrál, Krisztus gyógyít. Úgy gondolom, Krisztus biztosan nem szanál, csak gyógyít (sanat) életeket, és hiszem, hogy minden medicus legalább ebben Őt követi.
Én ma is remélem, hogy a fekete lobogó feltűnik majd nemzeti szolidaritásunk és együttérzésünk látható jeleként középületeinken, kórházainkon, templomainkon és félárbocon a Kossuth téren is az összetartás és a nemzeti együttérzés cáfolhatatlan jeleként. És akkor ez színe ellenére a remény jele lesz…
