Ezt a cikket már régebben megírtam, de csak most teszem közzé, mivel pár hónapja olvastam egy hozzám közeli véleménycikket, szintén ebben a témában.
Bősről a régi legendák és krónikák bőséges anyagot szolgáltatnak, elvégre is 900 éves település, mely Mátyás király idejében még városi kiváltságokat is élvezett. A község – ma már város – nevét az évszázadok során többféle változatban megleljük, bizonyítja ezt a mai városháza homlokzatán elhelyezett gránitlap is.
A legenda szerint a honfoglaláskor Ketele alvezér fia, Alaptolma adományozta ezt a csodálatos, halban, vadban, vizekben és legelőkben gazdag Duna menti vidéket kedves hadnagyának, Bősnek. Az évszázadok alatt ez a település átélt békét, természetes fejlődést és vérzivataros időket, többször is feláldozva fiait a háborúk során. A 20. század háborúkban bővelkedett. Apák, fiúk, szeretők, rokonok hagyták életüket az olasz fronton, majd a Don-kanyarban és a hadifogolytáborokban. Hőseink nevei megtekinthetők a világháborús emlékműveken.
Az I. világháború lezárta után a község a volt Csehszlovákia részeként szerepel és az akkori beneši kormány átnevezte Bős-ről Beš-re. Gondolom, a cseh és szlovák nyelvezet miatt tették ezt, de talán azért is, mert kicsit hasonlított a mi több száz éves Bősünkre.
Majd az első bécsi döntést követően a település ismét Magyarország része lett az 1938-45-ös évekre. A II. világháború befejezése után a nagyhatalmak akaratából ez a község ismét Csehszlovákiához került Beš néven. Később, 1948 után a csallóközi falvakat a kommunista korszak kezdetekor átnevezték szlovák személyiségekről.
Talán kevesen tudják, hogy az akkori csehszlovákiai Bős – Beš szlovák nevét „Gabčíkovót” a Heydrich elleni merénylőről Jozef Gabčíkról kapta. (Heydrich a Cseh–Morva Protektorátus helytartója volt.) Arról a Jozef Gabčík őrmesterről, aki Zsolna környékén élt, s később az emigráns Beneš-kormány kiképezte és társaival együtt végrehajtatta vele a fent említett merényletet, amelynek későbbi következménye a csehországi Lidice község likvidálása lett annak férfilakosságával együtt. A merénylet következményeiről a mai napig megoszlanak a szlovák vélemények.
A sors iróniája, hogy amikor ezek az események megtörténtek, Bős község az első bécsi döntés értelmében Magyarország része volt.
Jozef Gabčík őrmester élete folyamán soha nem járt Bősön, gondolom, nem is tudta, hogy ilyen nevű község létezik. Tehát semminemű szálak nem fűzték Bőshöz. Talán ezért a bősiek nagy többsége nem is tudja, hogy ki is volt Jozef Gabčík és miért éppen községük-városuk viseli a nevét.
Sajnálatos módon olyan személyekről neveztek el nemzetiségi falvakat, akiknek semminemű kötődésük nem volt az érintett településekhez. A sors iróniájaként említeném azt is, hogy a bekezdésben említett Bős hadnagyot egy őrmester lefokozta.
Nézetem és meggyőződésem az, hogy ha mód, akarat, és lehetőség van rá, akkor ez az ősi település kapja vissza az eredeti történelmi nevét Bős vagy Böős formájában.
Példaként szolgálhatnak olyan városok, mint Zlín, amely visszakapta nevét a Gottwaldov elnevezés után, de a közép-szlovákiai Telgárt szintén visszaszerezte régi, német eredetű nevét a kommunista újságíró és partizán Ján Šverma szerinti Švermovo közjátékot követően.
Befejezésül csak annyit fűznék hozzá a fent említettekhez, hogy mai világunkban az emberek többsége ragaszkodik a gyökereihez, múltjához és történelméhez. A bősi ember nagy lokálpatrióta, büszke a városára, őseire, környezetére, ezért adjuk meg neki az esélyt és lehetőséget, hogy szülőfaluja, s most már városa, újra büszkén viselhesse az ősi nevét.
