Manapság unos-untalan áradnak ránk olyan információk, biztatások, hogy még egy kicsit tartsunk ki, bár nehéz lesz, de majd jön a szigorítások feloldása, a lazítás. És hogy akkor minden visszatér a régi kerékvágásba. Meggyőződésem, hogy a fenntartható, élhető jövő érdekében elsősorban nem erre van szükség. Inkább arra, hogy bizonyos illúziókkal, illetve múltból hozott berögződésekkel gyökeresen leszámoljunk. Ezzel párhuzamosan pedig arra, szimultán sakkpartihoz hasonlóan, hogy kialakítsunk olyan új létszemléletet, ebből következően létezéstechnikákat, személyes létezésterápiát, napi életmódot, ami nem a közösségi önfelszámolás, önpusztítás, hanem a közösségi épülés, megtartás irányába segít. Ehhez viszont tanuló, egy életen át innovációra kész és képes embertömegek kellenek. És olyan vezetők, akik ezt a közös tanulást felelősen és személyes példaadásukkal vezetik.
Etikai minimum – tartás a jövő záloga
Azonnal szeretném leszögezni, szó sincs arról, hogy az élhető és fenntartható jövő érdekében most költői vagy nyelvjátékba torkolló fogalmi kápráztatásba fogok. Életem sok évtizedes tapasztalatát próbálom Hamvas Bélától tanult módszertannal az óbor óaranyává átszűrni, s amíg gyermekeim, unokáim, egyházam és népem közösségében tart a mindeneket Teremtő és Megváltó Isten, némi segítő tanácsadásra fordítani.
Nem hallgatni, még kevésbé elhallgatni bármit is. Mintegy gyakorolva a korábbi cikkem gondolatmentében már megfogalmazottakat: a spirituális ellensúlyokat működtetve a mindennapok mélységörvényeivel szemben; a létezés illata magunkévá tételének a gyakorlását; legfőképpen a csodálkozás lelki fogékonyságának a védelmét, gyakorlatának kiépítését, ami nélkül csak a lelki elsivárosodás, lelki elsivatagosodás vár ránk.
Persze a radikálisan új létezésszemlélet, majd az ettől motivált létezéstechnika és személyes létezés-, vagy életterápia elképzelhetetlen bizonyos régi elemek, évezredesen bevált gyakorlatok, szemléleti kincsek fenntartása nélkül, a múlt értékeinek jelenidejűvé tételével. Hiszen bármennyire szükséges törekedni az új válaszokra az új kihívások között, kellenek olyan biztos támpontok is, melyek segítenek az útkeresés közben a fennmaradásban, a megmaradásban. Számunkra ilyen támpont, éltető bázis a Biblia világa.
Nemcsak azért, mert Európának keresztyén kultúrája, etikai normái vannak, hanem elsősorban azért, mert nem lett volna és nincs európai kultúra, keresztyén kultúra Biblia és annak egyetemes értékrendje nélkül.
Tökéletesen fején találta a szöget ebben a tekintetben Peter Berger amerikai vallásszociológus, aki már az 1990-es években világossá tette, hogy a 21. században jön a keresztyénség, de a világvallások hatalmas reneszánsza, újjáéledése, mivel a fogyasztói társadalom és a technikai, sőt a digitális forradalom során kiszikkadó embermilliók lelkének kell valami, ami égi harmatként felüdíti őket.
S ami sok-sok nemzedéknek létalapot, örömet, alkotóerőt biztosít. Nemcsak megélhetésit, hanem a kenyéren túli lelki tartást is kínálót. Thomas Mann író az ugyancsak nem könnyű időkben, amikor Európa egyre inkább kezdett kifordulni önmagából, írói munkásságába bevezetett egy fogalmat, ami nekünk is hasznos lehet. Ez a Haltung – a tartás. Minden körülmények között megőrizni az etikai és emberi minimumot nemzeti és egyéni létszinten. Igen, a tartás. Amikor sem a háborúban, sem az emberpusztító faji és más gépezetek irgalmatlanságai között sem veszíti el az egyén a tartását, méltóságát. A pokolban is ember próbál maradni. Ez az emberségnorma, ez a tartásnorma a jövő egyik emberi záloga.
A másik: az etikai minimum. Amikor a koronavírus rátört a világra Kínában, akkor Svájcban, Zürichben ellensúlyként egy református szociáletikus, az emberi magatartás közösségi formáinak kutatója és modellezője, Chr. Stückelberger a pandémia első hullámában megírta 600 oldalas könyvét a poszt-Covid világ etikai kézikönyveként. Egyetlen gondolati, erős háttere munkájának a (globe)ballance-gondolat.
Hogyan lehet egyensúlyt fenntartani, visszaalakítani, újra megteremteni olyan viszonyok között, amikor kibillen az addigi kerékvágásból minden: munkahelyek vesznek el, emberek milliói kerülnek addig ismeretlen nehézségek közé, betegség, munkahelyvesztés, pénzügyi tehetetlenség, embersors-leértékelődés következtében.
És akkor jön a svájci etikus, aki azt mondja: ha lesz hit, akkor a leglehetetlenebb körülmények között is meg lehet találni a továbbvivő egyensúlyt. Ha lesz világméretű erkölcsi minimum, s ezzel párhuzamosan nemzeti erkölcsi maximum, akkor kilábalunk ebből a világválságból.
Egyiptomi húsosfazék vagy ígéret földje – Isten nélkül még Dubaiban sem megy
De semmiképpen nem úgy, hogy lazítunk, ismét felrúgunk minden óvatossági szabályt és megfontolást. És nem úgy, hogy visszavágyódunk a korábbi életformánkhoz. Amiként az ígéret földjére sem jutottak volna el soha a választott nép fiai-lányai, ha engednek korábbi élvezeteik, életmódjuk múltba csalogató szirénhangjainak. Vagy egyiptomi húsosfazék – vagy ígéret földje. És ma is ez a dilemma.
A jövő más szemléletet követel meg. Nem lehet oda visszatérni, ahol korábban éltünk. A Covid felülírt mindent. Csak a hit és az erkölcs égben gyökerező, vírusbiztos kapaszkodóit nem. Csak a hit és az etikai tartás vírusellenálló. Ha ez meglesz, megnyerjük ezt a csatát is. Ha nem lesz belső-felső kapaszkodó, kilátástalan és beláthatatlan a jövő.
A radikális létszemlélet arról szól, hogy a földi létezést teljességgel elvéti az, aki lekapcsolja gondolkodásában a földi létezés LÉTESÍTŐJÉT, LÉTRE HÍVÓJÁT: ISTENT. És ez igen komoly alapkérdés. Bármennyire furcsa lesz, mégis ezt a példát hozom fel, mert ez is a helyén maradt, megőrzött, s így megőrzőként működő hittel függ össze. Honfitársaink közül legtöbben különös módon viszonyulnak az arab világhoz és kultúrához, s az azt működtető iszlámhoz.
Egyrészt – joggal – borzadállyal tekintik a radikális iszlámisták elképesztő közel-keleti, s világszinten is gyakorolt terrorizmusát, a fekete seregek keresztyéngyilkolását, templompusztítását, az esztelen rombolást. Én is így vagyok ezzel, s mélyen elutasítom. Egyetértek mindennemű politikai akcióval, ami ennek gátat vet.
Másrészt sokan ámulatba esnek azon a már szinte 22. századi építészeti, urbánus iszlám kultúrán, csodán, ami mondjuk a Forma-1 versenyei révén jut el hozzájuk Dubaiból, Bahreinből vagy egyes szaúdi-arábiai királyi városokból. Mi áll mindkettő hátterében? A hit. Mégpedig bármely furcsa is kimondani: az egyistenhit, és a feltétlen engedelmesség, az iszlám szó tartalma szerint Allahnak, Istennek. Egyik oldalon az Ő nevében félelem, rettegés, a másik oldalon az Ő nevében építészet, fejlesztés, szépség, csoda. Mégis Stückelbergernek van igaza.
A három egygyökerű vallás, a zsidóság, a keresztyénség és iszlám, amikor követőik komolyan veszik lelki forrásukat, csodákra képes. Mert mindegyik legmélyebb hajtóereje az istenhit mellett az összefogás, a közösségépítés, a közösség ereje.
A poszt-Covid világ egészen más kihívásai között azok fognak talpon maradni, akiknek van, lesz Istenhez és felebaráthoz kapcsoló istenhite, ebből táplálkozó erkölcse. Mert a jövő nem a robotemberek, nem is az emberrobotok kezében van, hanem az élő Istenében. S aki onnan veszi el a jövőszemléletet, a létezéstechnikákat, melyek között ott van az imádság, a másik ember tisztelete, a magyar–magyar nemzeti összetartás ápolása, közértékként kezelése túl a politikai párt részlegességeken, ott lesz mindig egészséges létezésterápia is, segítség, szolidaritás, megértés, jó szó – embergyógyítás.
A bibliai egrestől Saint-Exupéry rózsáiig
Amikor régebben módom volt el-elutazni távolabbi tájékokra, amikor kiléptem a repülőgépből vagy a kocsimból, s beszippantottam egy-egy táj illatát, az annyira megmaradt bennem, hogy a mai napig felidéződik. Más volt Torino és környéke őszi lágy narancsillata, más az osztrák és svájci havasok metszően éles tisztaságillata, más a sivatagi forró homok napillata vagy a tengerek felől hozott párolgó só és fény áztatta hullámok illata. Más egy-egy város olykor bűzzé torzuló nehéz levegője. Így megvan a létezésnek is az istenillata, s megvan a halálnak is. Vajon a mi nemzedékünknek, a mi korunknak, az én családomnak, az én sorsomnak milyen lesz majd a tipizálható kipárolgása?
Óriási tanulság lehetne a mai nemzedékek számára a Krisztus előtti 7. században élt Jeremiás próféta és a 6. században élt Ezékiel próféta századok felett is egybecsengő létigazsága: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” (Jeremiás 31,29; Ezékiel 18,2).
Figyelmeztetés ez arra, hogy minden dolgunk következményekkel jár. Saját és nemzedékünk, népünk és kultúránk gonoszságaiért bizony sokszor évtizedek, századok múltán fizetnek a kései leszármazottak.
Mennyire igaz! Micsoda felelőtlenség, önélvezeti önzés, a csak mának élés maximális pörgése vezetett el a mai halmozottan katasztrofális helyzethez: a környezet mérhetetlen pusztulásához, az előző generációk idején végzett atomrobbantások máig sugárzó pusztítása, az anyagi felhalmozás, s a vele okosan élés meg nem teremtett egyensúlytalansága. S itt a Covid, a biológiai szintű emberpusztítás mesterséges arzenálja, ami végleg és csaknem végzetesen megváltoztatta létezésmódunkat. Belsőnkbe építve a veszélytudatot, a szirénák a házak tetejéről a lelkünkbe költöztetésével.
Bár a 2700 éves bibliai intésben arról is olvasunk, hogy az Úr ezt a szentenciát áthelyezi egyéni-erkölcsi szintre, s jelzi, hogy ki-ki a maga fogának elvásását, élete tönkremenetelét saját számlájára kell írja. De Isten beszól nekünk más Igékkel is. Hogy mai helyzetünkre nagyon illeszkedőt idézzek Jézustól: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9,62).
Aki nem vak, az rögvest észreveszi, aki nem süket szellemileg, rögtön megérti: nem lehet hátratekintgetéssel előre haladni. Múltba révedezve, a korábbi napok életstílusát nosztalgiázva, a huzatos jövőben nem lehet helyt állni. Csak ELŐRE és FELFELE tekintve.
Ezt kellene elkezdeni tanulgatni – egyénileg és nemzetileg is. És valamit az egyik legbölcsebb költői életműből, Saint-Exupéry csodálkozásra tanító, a túlélést művészien megélő és ránk testáló Kis Hercegétől és rózsájától: ha nem tudunk a jövőben minél többet megjeleníteni a szelídség, gyengédség kultúrájából és etikájából, életszemléletéből, a csodálkozás filozófiájából, akkor élni sem lesz könnyű a rideg, embertelen falanszterjövőben. Márpedig Isten nem északi jégkunyhókat, nem jégpalotákat teremtett, hanem virágzó, élettől illatozó, gyönyörű, embermelegségű, élni érdemes Édenkertet. A létezés jó illatát árasztó kertet, ahol Isten maga is szívesen sétálgatott az alkonyati szélben. Ha ezt a látomást és létszemléletet elveszítjük, nem lesz ember, aki otthonossá teheti majd a jégkunyhót, jégpalotát. Akkor marad a létezésdermesztő jégbarlang világa és jövője. Ma még sokat tehetünk azért, hogy ez a jeges világ csak szezonális látványérdekesség legyen, ne pedig az emberiség végzete…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
