2006-ban joggal hihettük, hogy fordulat állt be a szlovák és a magyar katolikusok közötti kapcsolatban. Akkor Esztergomban közös nyilatkozatot írt alá a két püspöki kar elnöksége, amelynek lényege a „megbocsátunk és bocsánatot kérünk” kijelentés. Ezt az ünnepélyes gesztust azonban nem követték látványos változások. Ám mintha erre is érvényesek volnának Jézus szavai: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. (Jn 12 24) Másfél évtized telt el, ez alatt olykor látni véltük, hogy a vetés kikelt. Szeptember 18-a óta pedig úgy érezzük: megtörtént az áttörés: Jan Orosch, nagyszombati érsek szentbeszédben állt ki Esterházy János boldoggá, sőt szentté avatása mellett.
Mindeddig Szlovákia nem úgy viselkedett, mintha örülne, hogy lengyel kezdeményezésre országuk egy újabb oltárra emelt példaképpel gazdagodhat. Maga a tény, hogy nem ők indították el a boldoggá avatási eljárást, amire a születés helye alapján módjuk lett volna, jelzi az ellenállást.
Esterházy Csehországban halt mártírhalált, az illetékes püspök csak annyiban állt az ügy mellé, hogy átengedte a kezdeményezést Krakkónak. A szlovák politika pedig egyenesen fékezni próbálta a folyamatot.
Nehéz megérteni, hogy milyen veszélyt látnak Esterházy oltárra emelésében. Az igazságtalan bebörtönzés felelősei már nem élnek. Mintha a „fortélyos félelem” befolyásolná a szlovák közgondolkodást, bár komoly emberek álltak ki nyíltan Esterházy mellett, elég talán František Mikloško volt házelnököt vagy Dagmar Babčanova volt vatikáni nagykövetet említeni, továbbá Ján Čarnogurský volt miniszterelnököt, aki igazságügyminiszterként nyilatkozott arról, hogy Esterházy elítélésének nem volt jogalapja. Mindez nem volt elég, hogy Pozsony lefolytassa a rehabilitációs eljárást, ami minden jogtalan elítélteknek kijár az utókortól.
Az esztergomi vetés termőre fordulása Orosch érsek alsóbodoki beszédében látszik. A prédikáció magyarul kezdődött, szlovákul folytatódott és magyarul fejeződött be. A szlovák részből idézek. Életének főbb pontjait ismertetve kijelentette, hogy Esterházy János mint politikus, mint mélyen hívő keresztény, majd később mint politikai fogoly, rab, fegyenc a hitét mindig hangosan, bátran vallotta meg. Ezzel az érsek a mártír Esterházyt hitvallóként is példaképül állította elénk.
A gróf egyetlen (úgynevezett) bűne az volt, – hangzott el a beszédben – hogy a tömeggyilkos nácikat éppúgy megvetette, mint a tömeggyilkos kommunistákat. A népirtó Hitlert éppúgy, mint a népirtó Sztálint. „Keresztény és nemzeti alapon állunk, de a nyilaskeresztes beállítottság épp oly távoli s idegen számunkra, mint a bolsevisták sarlós kalapácsa” – idézte Esterházyt az érsek.
A beszéd további részben kitért Esterházy Jánosnak az üldözött zsidóság érdekében tett lépéseire, ennek kapcsán megemlítette Salkaházi Sárát is. A beszéd jelentőségét emeli, hogy ebben a részben felszólította a szlovákokat és a magyarokat, hogy a zsidó testvéreinkkel vagy más nemzetiségű emberekkel beszélgetve említsék meg, hogy kik voltak ezek a nagyjaink. A szlovákok jó része idegennek tekint mindent, ami magyar. Az érsek ennek ellenére saját nagyjainak minősít két magyart. A szövegkörnyezetből kiemelve az elfogult és a szlovákokkal ellenséges magyar nacionalizmus „lopást” emlegetne, pedig másról van szó: az összetartozásról. Olyan összetartozásról, amit a szlovákok közül még kevesen ismernek fel és el, amit kihagynak az iskolai oktatásból, aminek tagadását kifejezték a magyar vonatkozású szobrok eltávolításával, a nevek átírásával, a magyar nyelv lehetőség szerinti korlátozásával. Ebben a légkörben, amit csak kismértékben tompít a jelenlegi harmonikus kormányközi együttműködés, számunkra örvendetes az érsek kijelentése: Esterházy János „a mírovi politikai foglyok börtönéből jövő utolsó üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét fölajánlotta a magyarság felszabadulásáért. Börtöntársai azt mondták róla, hogy fogva tartása idején is rendszeresen, naponta imádkozott, és ezt sose rejtette el.”
A szlovákul elhangzott rész befejező mondatai: „Drága Testvéreim! Ezek nem csupán üres szavak, amíg vannak olyan élő személyek, akik képesek elmondani a történteket. Magam is örülök annak, hogy mint lazarista valamiképpen én is ezek közé tartozom. Hogy a vincés atyák szlovák létükre ennyire tisztelték őt. Ezt a magyar politikust, ezt a magyar szentet: Esterházy Jánost.”
Aki ezt kimondta, egészen biztosan nem tekinti sem Esterházyt fasisztának, sem a magyarokat „bűnös nemzetnek”. Egy elem hiányzik csak a beszédből, amit jó lenne, ha sikerülne mindkét országban tudatosítani: Esterházy János számára a két nép együttélése és egymásra utaltsága a megmaradás kulcskérdése volt, s életét és szenvedéseit nem csupán a magyarságért, hanem a két nép megbékéléséért is felajánlotta. Itt az idő, hogy ez meg is valósuljon. Öt év múlva – Esterházy János születésének 125. évfordulóján – talán eltűnik a címben szereplő kérdőjel, és tényként mondhatjuk: beérett a 2006-ban elvetett mag.
(Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke/Felvidék.ma)
