A magyar kultúra napja elgondolkodtatott. Mi mindent adtak lelkemnek a magyar költészet gyöngyszemei életem során? Hány alkalommal sírtam végig József Attila Altatóját? Minden egyes alkalommal… Milyen magasságokba repített Petőfi Apostola, melyet kipirult arccal olvastam, s égtem a vágytól, hogy egyszer én is szolgálhassam Istent. Hányszor rebegtem hálát a Teremtőmnek magyar anyanyelvemért Weöres Sándor és Ady verseit olvasva… Mennyi mély, igaz, nemes érzelmet hoz elő a költészet az ember lelkéből!
A próza is elvarázsolt, s színesítette életemet, igaz, nem csak magyar szerzőktől olvastam. Gyermekkoromban hangosan kacarásztam a vásott kölök, Tom Sawyer kalandjain – mert én aztán olyan csínytevéseket nem mertem volna művelni! Aztán Verne új világot tárt fel előttem, mely egészen beszippantott: szerelmes voltam Nemo kapitányba, s reméltem, hogy engem fog feleségül venni… A Kétévi vakáció izgalmai alatt képzeletben mindvégig Gordon mellett álltam, mert ő volt az igazságos és jóságos. A szünidők pihentető napjai alatt az ágyamon hasalva olvastam a természet rezdüléseiről a Téli berekben és a Tüskevárban, mely varázslatos világokba Fekete István avatott be…
A jó könyv, a vers elringat, tanít, lélekben felemel és rejtelmek mélyére kalauzol. Azonban sok-sok könyv elolvasása után még mindig hiányérzetem volt, mert habár sok szépet és jót szívtam magamba belőlük, nem kaptam választ a lelkemet marcangoló kérdésekre: miért vagyok, mi a célja életemnek?
Aztán felismertem: minderre – és még sok másra – csak a Bibliából kapok választ. Isten szava, a Szentírás az a könyv, mely kitölti végre a bennünk tátongó űrt, mely megérteti velünk a világot, fellebbenti a fátylat a múltról és bemutatja a jövőt. Választ ad az emberiség újra és újra felvetődő kérdéseire: miért van fájdalom, halál, szenvedés a Földön? Tehát teljes megnyugvást ad.
Könyvek kapnak díjakat, elismeréseket, de miért van az, hogy a Bibliát a mai napig annyi rágalom és támadás éri? Mi ennek a szűnni nem akaró lejárató hadjáratnak az oka?
Erre is a Biblia ad magyarázatot. Nem is kell sokat lapoznunk benne, Mózes első könyvében, a 3. fejezetben ezt olvassuk a máris sokatmondó „A bűnbeesés” címszó alatt: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, melyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek mint az Isten: tudni fogjátok mi a jó és mi a rossz.”
És itt meg is találtuk az első támadást Isten szava ellen: a kígyóbőrbe bújt ellenszegülő, a sátán megkérdőjelezte Isten Ádámnak és Évának adott kijelentését. Eme alattomos kérdéssel: „Csakugyan azt mondta Isten…” elvetette Évában a kételkedés magvát, és megingatta őt addigi szilárd hitében. E felvetéssel ugyanis a sátán azt sugallta, hogy Isten nem mondott igazat, Isten hazudott az embernek. Ebben gyökerezik minden bűn: Isten kijelentéseinek a megkérdőjelezésében. Ezért „bűnbeesés” e szomorú történet elnevezése.
A sátán hozta be az emberiség történelmébe azt az elvetemült gondolatot, hogy amit Isten mond, az megkérdőjelezhető, kétségbe vonható, kigúnyolható. Ezért mondta sátánról Jézus a következőket: „Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja.” (János 8:44)
Kétségbe vonni, kinevetni, rágalmazni… ismerős eljárások mindnyájunk számára, hiszen a sátán az évezredek során nem sokat változtatott bevált munkamódszerein.
De térjünk még vissza az Édenkertben történtekhez. „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” – látjuk mi történik itt? A sátán már a kérdéssel is hazudik, hiszen ő nagyon jól tudta, hogy a Teremtő csupán egyetlen fa gyümölcsétől akarta távol tartani az embert. Azonban e kérdésfeltevéssel úgy állította be magát, mint aki nagyon aggódik az ember jólétéért, jóllakottságáért, szabadságáért. Éva érzelmeire akart hatni, azt sugallva, hogy Isten valami nagyszerűt, valami rendkívülit visszatart az embertől. Milyen Isten az ilyen? Nem is szeret benneteket – így fonta sátán a gondolatmenetet, mellyel arra a következtetésre vezette Évát, hogy Istenben nem lehet bízni, sokkal inkább a kígyóban, hiszen lám csak, ő jött „felvilágosítani” az embert!
Tagadhatatlan, hogy a bűnbeesésben Évának is szerepe volt. Az Isten személye elleni rágalmakat el kellett volna utasítania – hiszen ha valaki, akkor ő és Ádám még bensőségesen ismerte Istent. De engedte magát befolyásolni, s a kígyónak adott válaszában már ő maga is ferdít, mikor így adja vissza Isten szavait: „…Ne egyetek abból, ne is érintsétek, nehogy meghaljatok”. Pedig Isten nem mondta, hogy „ne is érintsétek”! Itt már Éva is hazudik.
S ekkor a sátán – látván, hogy Éva már megingott hitében – a legdurvább hazugsággal rukkol elő: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, s olyanok lesztek, mint Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.”
Az asszony büszkeségének hízelgett a felkínált lehetőség: ő is olyan lehet, mint Isten! A büszkeség veszélyes dolog – azóta is rengeteg embert bajba sodort már…
Évának el kellett volna utasítania a sátán hízelgését, hazugságait, de nem tette. S meglépte azt, aminek a következménye az emberiség mostani sanyarú sorsa: Isten parancsának tudatosan, cselekvően ellenszegült. Majd a férje, Ádám is csatlakozott hozzá e lázadásban. Ezzel a cselekedettel az első első emberpár nyíltan azt üzente Teremtőjének: nem kérünk a vezetésedből, mi majd jobban megszervezzük az életünket, boldogulunk nélküled…
Nézzünk körül világunkban, vagy pillantsunk vissza az emberiség történelmére: micsoda iszonyat, micsoda vérfürdő, micsoda ámokfutás! Ilyen világot teremtett magának az ember, aki elutasította Teremtője szeretetteljes vezetését.
A sátán vakmerő hazugsága ez volt: „dehogy haltok meg”, nyugodtan szegüljetek ellen Istennek! Azt hiszem, ezt a hazugságot nem nehéz leleplezni: a bűnbeesés óta mindenki meghal.
Mi, akik keresztyén kultúrkörbe születtünk, tudjuk, hogy Jézus áldozata tette lehetővé számunkra, hogy Teremtőnkkel újra gyermeki, meghitten közeli kapcsolatba kerüljünk. Ja, hogy Jézus nem is létezett? – persze, a sátán nem szűnt meg hazudni!
(Cúth Katalin/Felvidék.ma)
