Amennyivel magasabb az ég a földnél,
annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál,
és gondolataim a ti gondolataitoknál – Ézsaiás 55,9
igyekezzetek bemenni a szoros kapun,
mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni,
de nem tudnak – Lukács 13,24
Üzenem Neked, Latinovits Zoltán
Ezekben a napokban tartja tanácskozását az 1943-ban létrejött szárszói református konferencia, amely kezdettől fogva a hazáért felelősen gondolkodókat tömörítette. Idén a nemzetstratégia kérdéseit vitatják meg a jelenlévők. Sokan vagyunk, akik nem fizikai jelenléttel, hanem Kárpát-medencei méretű szellemi áramkörbe kapcsolódva veszünk részt, s gondoljuk át bibliás hitünkből és hitvallásainkból eredően a magunk egyéni szintjén azt, amit most ott megbeszélnek. S ez így jó.
Mert Szárszó Kárpát-medencei, nemzeti közkinccsé nőtte ki magát.
Németh László (1901–1975), Kodolányi János (1899–1969), Veres Péter (1897–1970), Erdei Ferenc (1910–1971), Karácsony Sándor (1891–1952), Féja Géza (1900–1978), László Gyula (1910–1998), Szabó Pál (1893–1970), Szabédi László (1907–1959) és mások, az újabb nemzedékek közéletért, magyarságügyért elkötelezett felelősségtudatának, tenni akarásának meggyőző bizonyságaként él Szárszó.
Bennem évtizedek óta pneumatikus valóság is Szárszó, mivel a Szentlélek illesztette bele gondolkodásomat „a hely” 43-as és azutáni, amikor csak lehetséges volt, akkori és mindenkori konstruktív szellemiségébe. Például azzal, hogy 1973 nyarának három hónapja alatt, amit a színészkirállyal, Latinovits Zoltánnal töltöttem a kommunista hatalom átprogramozó, dr. Pertorini vezette pszichiátriai részlegében, s ketten lakva egy teremben, ezerszer végigragoztuk a haza és az ország lényegi különbségeit, fájdalmasan ritkán egymást növelő találkozási pontjait, eseményeit, ’48-at, ’56-ot és más magas izzású pillanatait. A hazát, ami mindig több, mint az ország, ez utóbbinak bölcsője, olykor boldog és gyümölcsöző honszerelmi hitvesi ágya. Máskor fekete lepellel takart halotti kerevetje.
Közös nemzetstratégiai, egyéni hitvallásunk volt, hogy a haza mindig piros-fehér-zöld, s jöhetnek bármely színű, egyszínű, színtelen magasra tolt zászlók: egyhangú barna vagy vörös színben, a szívünkben élő Hungária-trikolórt egyik sem tudja átfesteni.
Legfeljebb megpróbálhatja ideig-óráig beárnyékolni. Ideológia, hatalmi színek, jelképek jönnek-mennek, de a haza piros-fehér-zöldje marad. Miként a Kárpát-medencében széttaglalt HAZA fiaiban-lányaiban semmiféle aktuális ország zászlaja nem fedheti be Hungária, az anyaország trikolórját. Ezért ma és innen is üzenem Latinovits Zoltánnak: igazad lett/van Zoltán! A haza mindig színes és a magyar zászló, ami szívünkben lobog, mindig többet jelez, mint országot. A magyar léttotalitást, honfoglaló őseink óta, amitől az átmeneti országló urak és elvtársak sem foszthattak meg soha senkit, élt bár az anyaországban, a letört részeken vagy messzi, idegen tájakon. A magyar keresztyén léttotalitásnak lett jelképe Szárszó. Ezért írhatom most így: az én Szárszóm is…
Egyetlen mondat mára: Istent nem lehet digitalizálni!
A negyedik ipari forradalom, a digitális kor látszólag elhozta a nagykorú ember történelmi idejét. Vagy még mindig József Attilának lenne igaza: „Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen?” S Bonhoeffer nagyszerű és etikus gondolatai a hitleri börtönben csak vágyálmok maradtak a nagykorúvá vált keresztyénségről? Mert a költői, filozófusi, teológusi álmok mindig a beteljesületlen próféciák kategóriájába tartoznak? Hiszen a digitalizáció, a mesterséges intelligencia, a génsebészet, a robotok végtelennek tűnő fantasztikus lehetőségei megszédíthetik még a művelt emberfőket is, nem hogy a mesterségesen kalibrált alacsony műveltségi vagy fogyasztói szintre száműzött tömegeket! Ma, amikor Szárszón nemzetstratégiai elvek, egyházi hozzájárulások fogalmazódnak meg, a tévedések minimalizálása végett jó szembenézni bizonyos határokkal. Ezek között szerepel annak átgondolása is, amit a címben történelmi-teológiai refrénként fogalmaztam meg: Istent nem lehet digitalizálni! Hiszen Isten mindig a túlnani volt és marad minden jelenvalóságával. Túl az emberi bűnök világán, de a bűnös emberért. Túl a teremtési emberszintet már az első lépéseknél leromboló ádámi, s főként a kaini testvérgyilkosság által kódolt halál- és háborúgenetikájú homo sapiens önrombolásán. És mindezen a non posse non peccare (=nem képes nem vétkezni) retteneten messzemenően túlemelőn: „Micsoda a halandó, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg” (Zsoltárok 8,5-6). És hiába próbálják Őt háborúk megáldásához lehúzni, Istent nem lehet klerikalizálni, semmiféle felekezeti részérdeknek a szolgálatába állítani! Istent nem lehet instrumentalizálni, Ő nem a bűnös, szűkös, nagyon mélyen emberalatti csoport érdekeinek a szolgája. A végtelen nem fér bele a végesbe, a szentség nem zárható a szentségtelenség múzeumaiba, tabernákulumaiba. Istent nem lehet digitalizálni, mert a legultrazseniálisabb mesterséges intelligencia sem képes Őt felfogni, csak azt, ami a maga algoritmusa szerint kigondolható. Isten nem algoritmusszabású! Az így kigondolt Isten pedig nem az élő Isten. Hiszen amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Ő gondolatai a mi gondolatainknál, vagy a mesterséges intelligenciánál. Hadd fantáziáljak most a két évezredes deáknyelven: ez az élő Isten túl van, transzcendensen minden élő és mesterséges értelmen, transzmentális, transzalgoritmusos, transzdigitális, transzinstrumentális valóság Ő. S mindezekben előrevivő módon is inspirál.
Isten léttöblete és tudattöblete a javunkat akarja
Sőt, mindennél több Ő, és végtelen léttöblete, tudattöblete, napi létezésünket segítő szeretete révén a legtöbbet kínálja átvételre: a szabadságot, az Ige szerinti méltóságot (Zsolt 8,6). A digitális világbörtön látomását felrajzoló Sören Korsgaard dán filozófus véleményével szemben; a 2050-re vagy 2084-re globális világvégét prognosztizáló Boualem Sansal-i írói véleményen át; a 2050-re világvallási-hatalmi planetáris fordulatot jelző Pew Research Center-i valószínűségi statisztika ellenére hatalmas és megbízható hitbeli Kősziklánk, Menedékünk van Őbenne. Sőt, minden megkötöző vagy neurotizáló jóslással szemben, napi nehézségeink közben egyetlen egy vigasztalásunk: az a szabadság, amit Jézus Krisztus Lelke nyújt azoknak, akik elfogadják, mindenre elégséges. Nevezetesen: mindenben és mindeközben az Ő tulajdonai vagyunk, s az Ő tudta nélkül semmi sem történhet velünk (Heidelbergi Káté 1.). Ez a királyi szabadságunk megmarad Őbenne, Őáltala és Őreá tekintve, mert Ő nem digitalizálható. Így református hitünk királyi szabadságában még a pusztító járvány kellős közepén megszülethetett Zürichben a református etikai világháló (globethics.net) alapítójának, Chr. Stückelbergernek a könyve, amely már a Covid utáni világkorszak etikájáról szól, a megmaradás szellemi koordinátáiról. Szárszónak is szóló üzenetekkel. Az általa jelzett digitális kori négypólusú világban (USA-Oroszország-Kína-EU) az ó- és újszövetségi etika nagy lehetőségei tárulnak fel minden szinten a konfliktuskezelésben és az etikus, jövőt segítő kompromisszumkötés életmentő stratégiáival. Egyfajta transzatlanti, nemzeti, sőt világstratégiaként. (Lásd erről a cikkeket Confessióban, a Felvidék.ma rovatában, az agnusradio.roblogján).
Fentiek értelmében ez nekem Szárszó a magasban. S mindez jelenti számomra ma is a megtartó nemzetstratégia bibliás, etikus tájolását.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
