A debreceni református kollégium tanárai és falai sem hihették, hogy az 1800-as évek fordulóján 14 éven át diákjuk, Kölcsey Ferenc egyszer majd megírja Magyarország jövőbeli polgáraihoz szóló, erkölcsi nevelési célzatú gondolatait tartalmazó irodalmi művét, a Parainesist. Márpedig 1836-ban megírta, benne halhatatlan mondatokkal a hazaszeretetről szájalók ellen, akik országról, hazáról, nemzetről szóbirodalmakat fecsegnek jó pénzért, karrierért. Csúcsmondata ez: A HAZA MINDEN ELŐTT. Ez idéződött föl lelkemben, úgy is, mint aki Győrben nőttem föl, ahol 1888-ban jelent meg először önálló nyomtatásban ez a nemzeterkölcsi nagyszerű írás. Kölcsey súlyos, intő szavai nyomán sorjában kinyíltak lelkemben államalapítási ünnepünk előestéjén a „nagyok” gondolatszirmai.
Kármán Józsefé az 1794-ben megjelent A nemzet csinosodása művecskéjével, amikor a kora falai közé béklyózott országot, az aléló nemzetet ezzel a morális paranccsal ébresztgette a saját maga alapította Uránia folyóiratban: „Kicsit ugyan, de annyit tenni, amennyit lehet, szoros kötelesség” – csiszolni a gondolkodást, gyarapítani a tudást, készülni a holnapra.
Fantáziám így kereste azt a történelmi pillanatot, amikor Kölcsey, Kármán intelmei nyomán eljuthatunk a gyökerekhez: a haza és az ország összeölelkezésének jövőfoganó nemzeti nászórájáig.
Ez látásom szerint augusztus huszadika, államalapításunk ünnepének a legmélyebb gyökérzete, origója, jövőt csíráztató tettsorozatának első lépése. Nemzetalkotó Szent István királyunk intelmesen rangos, méltó, alkotó magyar királyi uralkodásának szellemi hagyatéka. A jövőfoganó nemzeti nász az ő keresztyénségével kezdődött, s néhány történelmi pillanatban a századok során az ilyen típusú „nász”, haza-ország egybekelése mentette meg népünket, biztosította a túlélést, a nemzeti megmaradást Kárpát-medencében Istentől kijelölt „örök” történelmi szálláshelyünkön.
Nemzeti nagylétünk történelmi korszakainak titka eleink istenhite
Kisfaludy Károllyal szólva nemzettörténetünknek nemcsak nagy temetői, Mohácsai voltak, hanem nagy és dicső korszakai is, melyek nemzeti sorsemelő erőforrásként húzódnak át a századok fölött. Végső mérlegként pozitívra, veszteségek ellenére is győzelmesre, szétszaggatottan is prosperálóra fordítva magyarságunk Kárpát-medencei históriáját, magyar nemzettudatunk határokon megállíthatatlanul átívelő megtartó erejét. Akárhogyan elemezzük is, bármilyen meggyőződés vagy érdek nyomán futtatjuk le nemzeti létünk történelmi-gondolati dokumentumfilmjét, egy erőteljes szellemi-erkölcsi hordozó energiaforráshoz jutunk. Ez pedig népünk keresztyénsége, s ennek mélyén istenhite, istentudata. A Biblia kőszikla fundamentumára építkező királyaink, nagyjaink, szellemi prófétáink, váteszeink istenhite.
Amikor István királyunk lediktálta udvara hű és kiművelt szerzeteseinek a fiához, Imre herceghez szóló Intelmek-et, talán maga sem volt tisztában egészen azzal, hogy nemzetfilozófiát, történelembölcseletet, minden diplomáciai fondorlatot és ügyességet meghaladó morális Magna Chartát ír, ad örökül a magyar nemzeti léthez.
Márpedig ez történt Isten akaratából. S ennek a nemzetbölcseletnek az volt a reflektálható, tapasztalati alapja, hogy Istvánnak a szent korona erejével, az isteni oltalomnak, a Szűz Máriának felajánlott ország szemléletével égi dimenziókba rangosította fel a nagyon is vegyes szemléletű, pogány és keresztyén hitelemek küzdelmével akkor még erősen terhelt országot. Az irányvétel történelmileg tekintve abszolút tökéletes volt. Hungáriát átemelni minden földi buktatón, csoportérdekeken, s hinni: a nemzetet, jövőt foganó valósággá csak az égi, mennyei irányvételű hit képes formálni. Ez a hatalmas történelmi felütés István karjával új korok új énekeinek foganatosítója lett. Intelmes szemléletéért ezen a 2022. évi augusztus 20-án csak magasztalni tudjuk teremtető, megtartó, gondviselő Istenünket Jézus Krisztus által – katolikusok, protestánsok, s minden bibliás hitű honfitársunk.
Sishonestus – a magyarság erkölcsi valóság is
Az Intelmek és a Szent István-i magyar történetfilozófia, sőt történetteológia szíve, belső kohéziós ereje ez a két latin szó: sishonestus! Ezt a két szót sokan és sokféle árnyalattal igyekeztek visszaadni magyarul. Pápai Páriz Ferenc így: tisztes, becsületes, emberséges. Értve ezt uralkodóra és nemzetre. Jordánszky Elek 1808-ban így magyarított: Légy emberbecsülő! Cselekedj tisztességgel, önállóan, az emberek kedvére. A millennium idején így szólt a fordítás: Légy tisztességtudó! Tormay Cecil a két világháború között pedig így: Légy becsületes! Hála a jelentésgazdagságért nyelvünknek, íróinknak, fordítóknak.
Az 1015-ben papírra vetett királyi erkölcsi testámentum lényege szerint ez az igazság:
a magyarság erkölcsi fogalom, tartalom, elkötelezés, történelmi sorshivatás a Kárpát-medencében – egykor és ma is.
És ez a jövőt foganó „nemzeti nász” ma is ünnepi módon egyesíti a Kárpátok övezte termékeny nászágyban Isten akaratából a hazát és az országot. Bárcsak minél többen megértenék nemzeti nagylétük létesítő titkát, ezt a sishonestusos hatalmas elkötelező hagyatékot, a történelem Ura által ránk testált örökséget…
Kövessük mi is a Szent István-i történelembölcseletet keresztyénként
Már csak néhány nemzettörténeti, jövőt foganó áldott pillanatot idézek ünneplő emlékezetünkbe és önfeledt vigadalmunk közben. István királyunk öröksége egész nemzetünk, a magyarhoni, Kárpát-medencei és a nagyvilágban élő magyar keresztyénség közkincse, morális kézikönyve. Üzenete lényegét jól megértette és uralkodásával fel is mutatta Nagy Lajos király (1342–1382), akinek nagysága a magyar nemzet nagyságát is jelölte, hiszen országlása a Balti-tengertől, Lengyelhontól kezdve az Adriáig terjedt. Nápolyi Johannával kötött házassága révén a magyarság európai rangosítása is csúcsra járatott lett. Hunyadi János pedig egyenesen a keresztyénség védelmezője lett a török hódítás ellenében.
Beszterce grófja ezért kapta a Krisztus atlétája, Athleta Christi páratlan titulust. És Mátyás? A reneszánsz nagy király Beatrice felesége révén Európát hozta el Budára, Visegrádra! S a 19. századi kiváló magyarok, akik közül éppen a legnagyobb magyar, Széchenyi tanította: az ember – tegyük hozzá, a nemzet – akkor a legnagyobb, amikor térdel – Isten, s nem emberek előtt! Nem hagyhatjuk ki a morális erő győzteseiként az aradi 13-at, a magyar hazáért utolsó óráiban is könyörgő Damjanich szerb tábornokkal. És ’56 recski és más megtorlás katorgáin Istenben bízó lélekkel és rendíthetetlen szabadsághittel szenvedőket, a 300–301-es parcellával és a nemzeti sírkert névtelenül is neves, nevesen is feledhetetlen mártírjait. Mindannyian első királyunk morális testámentumának történelmi korszakokon átnyúló érvényességét vérükkel pecsételték el! Egészen 1989 történelmi sorsfordulójáig…
Úgy illő, hogy ezen az augusztus 20-án Istentől elhívott református lelkészként, közíróként én is odategyem a hála liliomszálát a nemzeti emlékezet képzeletbeli örökmécsese elé.
S miközben két nagyszerű református költőnk nemzetes sorait idézem fel, teszem ezt Szent István országáért hálás szívvel, az Intelmek istenes filozófiájáért köszönettel. Sokszázados visszhangként erre a Parainesis és a Nemzet csinosodása elkötelezése nyomán, felidézem református eleinket. TOMPA MIHÁLYT, a felvidéki Hamva tiszteletesét 1867-ből: „Nagy, nagy e szó Haza; fogalmában csudálatos, titkos erő van, mely elragadja a lelkemet. Szeretete szülte a történet legragyogóbb jeleneteit, abban lettek sokan dicsőkké, áldottakká s vésték fel nevüket a hallhatatlanság oszlopára”. S a 20. századi CSANÁDI IMRÉT, aki kálvinista hitünk erejét Istenre utalva vers foglalatba ölelte: „…Megtartódat benne becsüld, magyarság,/ország lappangott itt, mikor nem vala ország:/ő árváit Isten/vezérelvén hitben,/lett Bástya és Bátorság./Két vad pogányt melyet zúzott-facsart mint sajtó,/nép dacolhatott itt, zsidók jaját sóhajtó,/helvét tant citáló,/magára találó,/térdet-fejet nem hajtó”.
Lappangó országból sithonestusos hittel nagy és termékeny napokat hozó augusztus 20-át, haza- és országprosperáló egymásra találását értő, élő 21. századi generációkat kívánok Neked, édes magyar nemzetünk, drága magyar hazám!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
