Ismerd meg kistérségedet! – önkéntes kalandozásaimat fogom papírra vetni az elkövetkező napokban. Mindazokat a szerzett tapasztalatokat és tanulságokat, amelyeket szereztem, a lehető legrészletesebben fogjuk a nyilvánosság elé tárni a riportalanyaimmal.
Egy közösség működésének első és egyben legalsó intézményesített formái a helyi óvodák és kisiskolák, amelyek sok esetben a lehetetlent követik el, hogy fennmaradjanak.
Ezeknek az iskoláknak a hétköznapi hősei a tanító és nevelő nénik, a gyerekek és a szülők. Mint a végvári vitézek eltökélt hada, olyanok ők.
A helyszíni beszélgetések alatt viszont nyomát sem láttam az elkeseredettségnek, a pesszimizmusnak, maximum a szerény segélykérés hagyta el itt-ott a megnyilatkozók száját.
A kis palóc falvak kicsi iskolái az Ipoly mentén, tele mosolygós pedagógusokkal és vidám gyerkőcökkel, olyan erőt sugároztak, amelyre lehetne építeni ezt az erodáló közösséget itt, Nógrádban. Lehetne, írom, mert a szakmai rátermettség, az eltökéltség megvan hozzá, már csak az a „-ne” ne lenne ott a lehet szó végén, de erről majd a zárszóban.
Mielőtt azonban leadnám az elkészült riportok anyagait a szerkesztőségbe, kezdjük a riportsorozatot ezzel a nulladik résszel, benne egy kissé szomorú, de nagyon szép embermesével.
Jég és varázslat
Amikor az idő már hűvösebbre fordult, és az út menti pocsolyák reggelente már befagytak, az elsős kislány még mindig ugyanazt a nyári nadrágot és kissé kopott, de mindig tiszta ingecskét hordta minden nap. A tanító néni ismerte a szülői hátteret, illetve tudta, hogy nincs szülői háttér, ugyanis a kislányt a nagymama nevelte, amíg a szülők messze, melegebb helyeken múlatták az idejüket. Az egyik délután a tanító néni megállította az utcán a kissé görnyedt hátú nagyit.
Tudta, hogy úgy kell megtudnia a valós helyzetet, hogy még a gyanúja sem merülhet fel annak, miszerint valami nincs rendben otthon, vagyis hát az a valami, ami nincs, az a pénz. Nem kellett nagyon körülírnia a dolgokat, a nagymama az első mondatnál sírva fakadt, lehet, hogy a kislány nem tud majd iskolába menni a jövőben, mert nincs se őszi, se téli ruhája.
Este a tanító néni megírta a történetet egy olyan vállalkozói csoportnak, amely az internet és a közösségi háló erejével reklámozza a tevékenységét. A kislány története felkerült a világhálóra és a következő napokban a kis Ipoly menti falu postája kicsinek bizonyult a rengeteg érkező csomag miatt.
Lázas izgatottsággal mentek a pedagógusok naponta a postára és hordták a suli tanárijába az adományokat, amelyek az ország minden részéről érkeztek a magyar nemzetiségű cigány kislány számára. Volt olyan is, aki még borítékban pénzt is mellékelt a pulóverek mellé.
Rövid időn belül a kislányt „kistafírungozta” az adományozók hada, sőt, az olyan ruhákat, amelyek a számára túl kicsik, vagy éppen nagyok voltak, megkapták a rászoruló iskolatársai. Az utolsó csomag egy nagyon szép és divatos télikabátot tartalmazott. Amikor a tanító néni szedte ki a dobozból, érezte, hogy a kabát ujjában valami van, gondolta zoknik, kesztyűk és egyéb apróságok, de a meglepetése igencsak nagy volt, amikor egy üveg pezsgő került elő a kabátujjból, rajta egy felirattal: a kedves tanító néni egészségére.
Másnap már nagyon hűvösre fordult az idő, de azon a napon a kislány, az új ruháiban olyan melegséget árasztott, amely csak a mesékben van. Délután, amikor már elcsendesedett a kisiskola, csak egy halk puffanás és nevetés verte fel az őszi csendet. A tanító nénik és a takarító néni könnyes szemmel koccintottak a műanyag poharakból. Nem kellettek ott, akkor szavak, hiszen a csillogó szemek mindennél többet mondtak egymásnak.
Aznap este a kislány a nagymamával a Jégvarázs mesét nézte a tévében. Olyan jó volt nekik összebújni az ajándékba kapott vastag pokróc alatt.
Bizony-bizony, kedves felnőttek, nem mese ez, hanem egy szívszorítóan szép, igaz történet.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
