Ezen a 2023. évi, s az egykori lélekdermesztő, szélfútta aradi sáncárok bitófaárnyékát idéző hajnalon is meggyújtom dolgozószobámban az emlékezés és emlékeztetés gyertyáját. És megírom szellemi, erkölcsi és lelki tiszteletadásom jeleként 32. cikkemet a „magyar Golgotáról”. Az eddigiek visszalapozhatók kolozsvári blogomon.
Idén azt kutatom, mi volt a 13 aradi vértanú tábornok (és sok ezer 1848–49-es mártír) személyes hozzáadott értéke saját sorsukhoz, ami aztán közös, nemzeti értékké egyesülve, az emlékezet különös erőművében megtartó erővé, sőt méltán felrangosító, önbecsülést tápláló erővé sokszorozódott. Sorsértékek milliószorosodása magyarságértékké. Ebből a látószögből nézve is van mit számba vennünk.
Személyes és nemzeti értékszemlére hívom most az Olvasókat. Vezetőnk a történelmi szemlélődésben a leghitelesebb tanú, Baló Béni ó-aradi református lelkész, aki római katolikus, görögkatolikus paptársaival, valamint az aradi várkáplánnal együtt a siralomházból az utolsó földi úton elkísérte a magyarok ügyében – az osztrák hatalom bosszúban fogant halálos ítéletével – Isten elé menesztett különös vonulást. Az idős, ősz hajú református tiszteletes óráról órára vette sorra annak az éjszakának és hajnalnak az eseményeit, amit unokaöccsének, Kacziány Gézának diktált le gondosan.
A szabadságvágyat nem lehet bitófára akasztani – Az erkölcsi fölény többlete
A tizenhármat erős belső tartás, s az az erkölcsi fölény tette szilárddá, ami a jó ügy, a magyar szabadság melletti harcos kiállásban, s az elmúlt egy esztendő csatáiban edződött sziklaszilárddá. A papok, lelkészek délután öt óráig voltak az elítélteknél, de jelezték, hogy még az éjszaka folyamán visszatérnek, hogy a végső órákat velük töltsék, s végakaratukat megtudakolják. A tábornokok a hatalom cinikus gőgjével csak az igaz ügy melletti rendíthetetlen kiállást tudták szembeszegezni. Erkölcsi igazságszuronyként.
A mértékadó napló szerint Howiger várparancsnokhoz mentek a papok írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek. – Na, hogy vannak a pácienseik? – kérdezte a tábornok. Róla ezt jegyzi a napló: „Durva gőggel szólt, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte”. Ehhez az erkölcsi szinthez képest égmagas volt a tábornokok erkölcsi tisztasága.
Őket testileg fel lehetett akasztani, golyóval elvenni az életüket, de erkölcsi fölényük megsemmisíthetetlen volt és maradt.
Ahogyan Pál fogalmazott egykoron: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat” (ApCsel 20,24). Ők, az aradi 13 elvégezte futását, s beteljesítette, amiért magyar földön küzdött és nem lett gyáva árulóvá.
A tiszta lelkiismeret többlete, ami még a siralomházban is tartást adott
Legnyugodtabb a református Dessewffy Arisztid volt, akit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – mondta derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác pedig Vauban munkáját forgatta a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját, s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul.
Halált megvető vakmerőség? Saját maguk félelmének tudatos legyűrése hatalmas és végső belső lelki összpontosítással? Bizonyára ez is, meg az is, amit a halála előtt szintén bebörtönzött Pál fogalmazott meg: „De ha kiontatik is vérem italáldozatként hitetek áldozatánál… örülök és együtt örülök mindnyájatokkal” (Fil 2,17).
A kötődés, ragaszkodás Istenhez, hazához, kedveshez lelki többletértéke
Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné engedélyt kapott, hogy meglátogassa férjét. A három asszony a szörnyű valót akkor tudta meg, amikor elbúcsúztak párjuktól. A személyes búcsú hatalmas fájdalmat okozott, de a kötődés, az elszakíthatatlan ölelés útravalót is jelentett a három tábornoknak.
Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket „csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül”. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének mindennapi imádságává lett. Baló tiszteletes lediktálta még:
„Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához. Damjanich imája méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén, a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. Valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.”
A tábornokok külön siralomházban voltak. Mindegyikük elé a faasztalra két égő gyertyát és egy feszületet tettek. Az ima egyiküknél sem maradt el.
Befogadást kértek az örök hajlékba? Igazságos istenítéletet a földi ítélethozók fölött? Családjuk, hitvesük számára égi pártfogást? Maguknak gyors halált? Utolsó közösségteremtő erőként maradt az ima, legszemélyesebb emberi tettként a földi életben. Ultima ratio – oratio – végső tettként. Nagysándor József „Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét”. Ugyanez volt földi végszava a meggyötört Damjanichnak is.
Bajtársi közösség többletértéke még a bitófa alatt is
Török Ignác a kilenc bitófa elé úgy sorolta be magát, hogy „bajtársait előbb sorban megcsókolta”. Ugyanígy gróf Vécsey Károly, mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta.
Gróf Leinigen-Westerburg Károly, aki messze német honból jött együtt harcolni a magyar szabadságért, amikor nyakára tették a kötelet, még ennyit mondott: „Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állni, hol hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk”.
Mindez csak néhány villanás abból a számunkra már átélhetetlen, csak sejthető rettenetből, amit a 13 aradi vértanú azon a lélekdermesztő hajnalon átélt. Olyan lenyűgöző és egyben elképesztő rendíthetetlenséggel, amiben acélkeménnyé edződött sorshagyatékuk: erkölcsi és emberi többletértékük nemzeti erővé, többletértékké kovácsolódott az utókorban. Remélhetőleg bennünk és az utánunk jövőkben is.
Igazat kell adnunk a 20. század jeles svájci teológusának, aki beletekintve a múlt visszapillantó tükrébe, a német, szerb, horvát, lengyel és magyar tábornokokat, hősöket egységbe állító nagy szabadságküzdelmünkről ezt állapította meg: Ami akkor és ott elkezdődött, az „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen”. Ez lett és marad a mi magyar többletértékünk igazi tartalma – 174 év óta.
(Dr. Békefy Lajos)
