Egy élő sporttörténeti tanúval, a görög és a magyar futball világát évtizedeken át összekötő Nikosz Szakulisszal beszélgettünk Dél-Komáromban, a VII. Aranycsapat Kupán. A gyermekmenekültből lett tolmács pályája során számos kiváló magyar szakember – köztük Bukovi Márton és Puskás Ferenc – mellett dolgozott, miközben személyes barátságok és meghatározó élmények formálták életútját.
A nyolcvankilenc éves sportvezető mások mellett a legendás korszak kulisszatitkairól, a „magyar edzőiskola” erejéről és a nagy elődök emberi arcáról is vallott.
***
Gyermekmenekültként került Magyarországra 1949-ben, majd az emlékezetes és kalandos évek után 1957-ben visszatért hazájába, Görögországba. Hogyan lett a fiatal, Magyarországról visszatérő fiúból az egyik legkeresettebb tolmács a görög labdarúgásban?
Ezt annyiban pontosítanám, hogy nem a legkeresettebb, hanem sokáig az egyetlen tolmács voltam ezen a területen – és ez nem elsősorban az én érdemem. Abban az időszakban ugyanis rendkívül sok magyar edző dolgozott Görögországban. Egészen 1978-ig meghatározó jelenlétük volt a honi labdarúgásban. Az utolsó nagy magyar tréner az országban Lóránt Gyula volt, az Aranycsapat legendája, aki a PAOK vezetőedzőjeként ért el komoly sikereket. Vele személyesen nem dolgoztam, mivel én Athénban éltem, de mélyen megrendített a halála – a televízióban is láttam, ahogy egy mérkőzés előtt összeesett a kispadon. Egész Görögország gyászolta.
Az én történetem valójában kényszerhelyzetből indult. Magyarországon, Csongrádon élve aktívan sportoltam, jó eredményeket értem el, különösen futásban, és a helyi közösség is megbecsült. Az 1956-os forradalom idején a város Nemzeti Bizottságának is tagja lettem – egyedüli görögként. Amikor azonban 1957-ben visszatértem Görögországba, komoly megpróbáltatások vártak rám: a titkosrendőrség például 22 napon át hallgatott ki.
Ebben a nehéz időszakban fordulópontot jelentett, hogy az 1957–1958-as idényben az Olympiakosz Pireusz csapatánál dolgozott Kemény Tibor, a Ferencváros egykori kiváló játékosa. A hidegháború idején Athénban alig beszéltek idegen nyelveket, ő nem tudott görögül, így természetes módon kerültem mellé tolmácsnak. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle, és kiválóan tudtunk együtt dolgozni.
Balról: Lantos, Bukovi, Nikosz Szakulisz, Stavros Cohos újságíró, volt Olimpiakos Pireus játékos (Fotó: Nikosz Szakulisz archívuma)
Később, amikor egyre több magyar edző érkezett Görögországba, magától alakult úgy, hogy a legtöbbjük mellett én segédkeztem. Nem én kerestem a lehetőségeket, inkább engem kerestek meg. Igyekeztem fegyelmezetten, diszkréten dolgozni, soha nem kritizáltam a játékosokat, nem avatkoztam bele szakmai kérdésekbe – talán ennek is köszönhető, hogy megbíztak bennem.
Pályafutásom során több nagynevű magyar szakemberrel dolgozhattam együtt: Cserna Nándor, Csaknády Jenő, valamint a Bukovi Márton–Lantos Mihály kettős mellett is tevékenykedtem, és az Olympiakosz Pireusz csapatával több bajnoki címet is ünnepelhettem. Pályám egyik csúcspontját azonban az jelentette, amikor Puskás Ferenc mellett dolgozhattam: az 1970/1971-es idényben bejutottunk a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) döntőjébe.
A futball mellett más sportágakban is közreműködtem tolmácsként. Dolgoztam például Matura Mihály birkózóedzővel, aki a kötöttfogású birkózás kiemelkedő alakja volt, valamint Iglói Mihály atlétikaedzővel is, aki többek között Iharos Sándor felkészítésében is kulcsszerepet játszott. Emellett Sárosi László vízilabdaedzővel is együtt dolgoztam, aki egy rendkívül sikeres sportcsaládból származott. Mindkét testvére labdarúgó volt – bátyja, dr. Sárosi György az 1938-as világbajnoki ezüstérmes magyar csapat kapitánya volt.
Nikosz Sakulisz és Lantos Mihály (Fotó: Nikosz Szakulisz archívuma)
Ön „belülről”, testközelből látta a Görögországban tevékenykedő magyar edzők generációját. Ahogy említette, dolgozott többek között Kemény Tibor, majd Bukovi Márton mellett az Olympiakosznál, s Csaknády Jenővel is az AEK Athénnál. Véleménye szerint mi volt az a „magyar iskola”, ami miatt ennyire sikeresek voltak edzőink akkoriban Göröghonban, és a világ számos más országában?
A magyar edzők sikerének alapja egyértelműen az akkori képzés magas színvonala volt. A budapesti Testnevelési Főiskola világszinten is kiemelkedőnek számított, ahol valódi szakemberek, tapasztalt sportemberek képezték az edzőket. Ez a tudás és szemlélet később a gyakorlatban is megmutatkozott.
A „magyar iskola” egyik legfontosabb sajátossága az egyéni megközelítés volt. Az edzők pontosan tudták, hogy minden játékos más, ezért az edzésmunkát is ennek megfelelően alakították: külön-külön figyelembe vették, kinek mire van szüksége. Ez a fajta szakmai szabadság és rugalmasság később megszűnt, amikor „felülről” próbálták egységesíteni az edzésmódszereket, ami jelentősen visszavetette a fejlődést.
Abban az időben a magyar szakembereknek óriási tekintélyük volt nemcsak Görögországban, hanem nemzetközi szinten is. A görög játékosok is felnéztek rájuk, elfogadták az iránymutatásaikat, még akkor is, ha a körülmények messze elmaradtak az ideálistól. Sokszor alapvető feltételek hiányoztak: nem volt megfelelő anyagi háttér, szervezettség, sőt előfordult, hogy a nemzetközi, BEK-mérkőzésre is orvos nélkül utazott a csapat.
A felkészülés szintje sem volt mindig megfelelő. A görög csapatok kevesebbet edzettek, és a bajnoki idények kezdete előtt nem rendelkeztek kellő meccsterheléssel, így amikor a nemzetközi porondon kellett helytállniuk, gyakran hátrányból indultak azokkal szemben, akik már több tétmérkőzéssel a lábukban érkeztek.
Mindezek ellenére a magyar edzők szakmai tudása, rendszerezettsége és tekintélye hosszú időn át ellensúlyozni tudta ezeket a hiányosságokat, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy a görög labdarúgás fejlődni tudott ebben az időszakban.
Nikosz Szakulisz és Pallag György a VII. Aranycsapat kupán (Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma)
A felsorolt edzőkön kívül minden idők egyik legnagyobb magyar futball-legendájával, Puskás Ferenccel is együtt dolgozott, akivel életre szóló barátok is lettek. Mit jelentett Görögországban a „száguldó őrnagy” személye? Valóban „nemzeti hős” volt Pancho?
Puskás a magyar labdarúgás óriási tekintélye volt, és ez Görögországban is erőteljesen érezhető volt. Az 1954-es világbajnoki döntő után – amelyet a magyar válogatott sajnos elveszített – sokszor úgy éreztem, talán a görögök is ugyanúgy megélték a csalódást, mint a magyarok. Egy kisebb nemzet sikereit a görög közvélemény és a görög nemzet a sajátjának is tekintette, ezért különleges érzelmi kötődés alakult ki a magyar futball iránt.
Amikor Puskás Ferenc 1956 után disszidált, és az ún. „Puskás-csapattal” járta Európát – ezek a mérkőzések nemcsak sportesemények voltak, hanem egyfajta megélhetési lehetőséget is jelentettek a játékosoknak –, Görögországban is hatalmas érdeklődés övezte őket. Volt olyan gazdag klubvezető is, aki szerette volna őket a csapatában látni, ám a legnagyobb görög egyesületek – köztük az Olympiakosz Pireusz, a Panathinaikosz és az AEK Athén – tiltakoztak, s ezt végül nem támogatták.
Puskás Ferencnek Görögországban óriási tekintélye volt: valóban nemzeti hősként tisztelték, és sokan úgy érezték, hogy az akkori magyar sikerek egy kicsit az övék is.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
Hogyan élték meg közösen a Panathinaikosz 1970/1971-es BEK-döntőbe való jutását, amely a görög futball egyik legnagyobb sikere lett?
A csapat BEK-menetelése részben annak is köszönhető volt, hogy Puskás Ferenc kivételes lehetőséget teremtett a felkészülésre. Személyes kapcsolatai révén elérte, hogy a csapat az egykori klubja, a Real Madrid létesítményeiben készülhessen, ahol mintegy három héten át, kiváló körülmények között dolgozhattunk. Ez a felkészülés döntő jelentőségűnek bizonyult, különösen annak fényében, hogy Görögországban akkoriban jóval szerényebbek voltak a feltételek.
A sorozat elején ugyan egy gyengébb, luxemburgi ellenféllel találkoztunk, ám a következő fordulóban már a rendkívül erős Slovan Bratislava várt ránk, amely nem sokkal korábban európai kupagyőztes volt. Az első mérkőzés után – a pozsonyi csapat nagy meglepetésére – háromgólos előnybe kerültünk, és Puskás a visszavágó előtt is nyugodt maradt, és végig hitt a továbbjutásban. Tovább is jutottunk, ami óriási élményt jelentett mindannyiunk számára.
Különösen emlékezetes maradt számomra a visszavágó utáni pillanat: a kiesett ellenfél játékosai két sorfalat állva, tapssal köszöntöttek bennünket. Ilyen sportszerű gesztust pályafutásom során ritkán láttam. A kapcsolat ezt követően is megmaradt: a Slovan Bratislava csapata minden további mérkőzésünk előtt – a negyeddöntőben az Everton, az elődöntőben a Crvena zvezda, majd a fináléban az Ajax Amszerdam ellen – táviratban kívánt számunkra sok sikert. Ezek az emlékek máig különleges helyet foglalnak el bennem.
Az egész menetelés során egyértelmű volt, hogy Puskás személye nemcsak szakmailag, hanem emberileg is összetartotta a csapatot. Tekintélye és hite nélkül aligha jutott volna el a görög labdarúgás ilyen magas szintre.
Balról: Bukovi Márton, Nikosz Szakulisz és Puskás Ferenc (Fotó: Nikosz Szakulisz archívuma)
Milyen volt a mindennapokban Puskás Ferenc? Milyen ember volt a pályán kívül? Mit tanult tőle emberileg és szakmailag?
Az első találkozásunk Puskás Ferenccel máig élénken él bennem. Korábban több klubnál is dolgoztam, így például az Olympiakosz Pireusznál és az AEK Athénnál, és rendszerint jelen voltam az edzők szerződtetésénél is. Az ő esetében azonban ez másként alakult: vele valamivel később találkoztam.
A megbeszélt időpontban felkerestem őt egy szállodában. Már az első pillanat különleges volt: közvetlenül, barátságosan fogadott, mintha régóta ismertük volna egymást. Ez a nyitottság azonnal megteremtette közöttünk a bizalmat. Attól a naptól kezdve nem csupán munkakapcsolat volt köztünk – ahogy a felesége, Bözsike is fogalmazott, inkább testvéri viszony alakult ki. Ez a kapcsolat később is megmaradt: akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor már nem dolgoztunk együtt, évente többször is találkoztunk, akár Athénban, akár Budapesten.
Emberileg is rendkívüli személyiség volt. Nyitottsága és nagylelkűsége mindenkit lenyűgözött: olyan ember volt, akihez bárki bizalommal fordulhatott, és aki mindig kész volt segíteni – akár anyagilag is, ha úgy hozta a helyzet. Ugyanakkor soha nem élt vissza a tekintélyével, természetes közvetlenséggel közeledett mindenkihez.
Külön szeretném kiemelni a feleségét, Bözsikét is, aki csendesebb, visszafogottabb természetével tökéletes ellenpontja volt Öcsinek. Rendkívüli asszony volt, igazi támasza a férjének. Ha megkérdeznék, mindig azt mondanám: ha az ember a fiának keresne párt, olyan feleséget kívánna neki, mint amilyen ő volt; ha pedig a lányának, akkor olyan férjet, mint Puskás. Kettejük kapcsolata példaértékű volt – harmonikus, egymást kiegészítő házasság, amelyben a szeretet és a kölcsönös tisztelet meghatározó szerepet játszott.
Amikor Öcsi megbetegedett, Bözsike szinte senkit nem engedett be hozzá a kórházba, nekem mégis volt alkalmam meglátogatni – ez is mutatja, milyen mély és őszinte kapcsolat alakult ki közöttünk.
Számomra Puskás Ferenc nemcsak világhírű labdarúgó és edző volt, hanem kivételes ember is: olyan személyiség, akinek a szíve mindenki felé nyitva állt.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
Mi hiányzik ma leginkább abból a korszakból, amelyben Ön több mint öt évtizede a magyar edzőlegendákkal dolgozott?
Szinte minden hiányzik abból az időszakból. Elsősorban azok az emberek, akikkel együtt dolgozhattam – az a szakmai és emberi közeg, amelyet ezek a kivételes edzők jelentettek. Nagy dolog volt számomra, hogy ilyen személyiségek bizalommal fordultak hozzám, és hogy a magam módján segíthettem a munkájukat.
A saját szerepemet mindig pontosan ismertem és tiszteletben tartottam. Tolmácsként soha nem szóltam bele szakmai kérdésekbe – legfeljebb az elején adtam át néhány alapvető információt az edzőknek az ellenfelekről, amikor erre igény volt. Úgy gondoltam – és ma is úgy gondolom –, hogy olyan nagy tekintélyű szakemberek mellett, mint Bukovi Márton vagy Puskás Ferenc, ez így volt helyes. Talán éppen ez a fajta kölcsönös tisztelet és bizalom az, ami ma a leginkább hiányzik.
Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
A Panathinaikosz ificsapatával a Puskás–Suzuki-kupa miatt érkezett Magyarországra, majd Dél-Komáromban az Aranycsapat Kupán is részt vett. Milyen érzés időközként újfent magyar közegben lenni?
Rendszeresen visszatérek Magyarországra, évente legalább egy-két alkalommal, és minden ilyen látogatás különleges jelentőséggel bír számomra. Ugyanakkor ez egy sajátos kettősséget is jelent: amikor itt vagyok, Görögország hiányzik, amikor pedig ott, akkor Magyarország. Ez az érzés talán természetes is egy olyan ember számára, akinek az élete két országhoz kötődik.
Bár nem Magyarországon születtem, mindazt, amit elértem, nagyrészt a magyaroknak köszönhetem. Az itteni évek, az itt szerzett tapasztalatok és emberi kapcsolatok alapvetően határozták meg az életemet. Meggyőződésem, hogy nélkülük nem lettem volna ugyanaz az ember – és bizonyosan nem éltem volna ilyen teljes és boldog életet.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
