A Csemadok tavaly ősszel esszéíró pályázatot hirdetett, három korosztályi kategóriában, amelyre Kiss Beáta főszervező szerint nagyon értékes írások érkeztek. A kiértékelésre Galántán a január 21-én megtartott magyar kultúra napi rendzevényen került sor. Ahogy ígértük, a legjobb írásokat honlapunkon is közöljük.
„Az idei pályázatba ismét három kategóriában kapcsolódtak be az alkotók: 1. kategória az alapiskolások, a 2. a középiskolások, a 3. kategória pedig a felnőttek számára volt meghirdetve. Mindhárom kategóriában remek írások születtek“ – nyilatkozta Kiss Beáta. „Több esszé kitért arra, milyen érzés más nyelvű közegben élni, megőrizni identitásunkat, nyelvünket. Ezekben arra jutottak a szerzők, hogy igazából nem a küzdelem, a nehézség az erősebb érzés, hanem annak öröme, hogy milyen kincsnek is vagyunk birtokában mi, magyarok. Több olyan esszé is született, melyek valódi tudományos igényességgel íródtak, különösen a pályázó egyetemi hallgatóktól érkeztek ilyen értékes alkotások. Mindegyik pályázó köszönetet és hálát érdemel, különösen azok, akik személyes történeteiket, érzéseiket osztották meg, példát mutatva arra, hogy közösségünk az egyes ember, az egyén kitartásával, hűségével él tovább“ – véli a szervező.
A fődíjas a bacsfai Végh Brigitta pedagógus lett, aki a harmadik kategóriában nevezett. Kiemelt díjat kapott az első kategóriában induló tavalyi fődíjas, Bukovszky Borbála, a szentpéteri Kossányi József Alapiskola tanulója. Különdíjban részesült Csáky Gréta, az ipolysági Fegyverneki Ferenc Összevont Katolikus Iskola tanulója a második korosztályi kategóriában, valamint Mente Róbert Pozbáról a 3. kategóriában, a barsi református egyházmegye világi főjegyzője is.
Ezúttal Bukovszky Borbála esszéjét olvashatják, melynek címe: Tudd, ki vagy!
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!“ ( Füst Milán)
Pár napja érkeztem – ahogy mi mondjuk, a „keleti” mamához. Egy 300 lakosú, határ menti faluban lakik a papámmal, egy olyan faluban, ahol még soha nem hallottam szlovák szót. Amikor megérkeztem, bevallom, nem kis meglepetésemre a szomszédból az „Ahoj, poď sem Barborka” szavak hallatszottak. Körülnéztem, esetleg nekem szóltak? De mivel én nem vettem magamra a Barborkaságot, köszöntem, majd továbbmentem. Kiderült, az ismeretlen néni nemrég költözött ide, és tényleg engem üdvözölt. Meg is jegyezte, hogy „nyugaton” milyen illetlenek a fiatalok, mivel nem mentem oda hozzá. Nem értette, hogy ha én Borbála vagyok, akkor nem reagálhatok egy idegen névre! De honnan is tudhatná, milyen az, amikor otthon vagy, és mégis idegenben. Sajnos, tartok tőle, egyre gyakrabban történik majd ilyen! Csak gondoltam, szólok, ez bizony nem jót jelent! De nem adom fel! Ne feledjük, nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Hát igen, ez az én drága Irmuska mamám tanítása! Így is éli életét „Palóciában”. Nagyon szeretek nála lenni, hiszen mikor itt vagyok, ahová ugyanaz az egyetlen út vezet ki, ami be is, mindig úgy érzem, hogy elszakadok a külvilágtól. Apa szerint igazi világ végi, Isten háta mögötti hely, ahol megállt az idő. Szerintem, éppen ellenkezőleg, ez Isten tenyere, ahol még mindig érezhető őseink ittléte. Itt megszabadulok még a virtuális világ csábításától is, a rossz gondolatoktól, az idegesítő osztálytársaimtól, és persze bármennyire is szeretem szüleimet, néhanapján jó elszakadni az ő – tudom, csupa szeretetből fakadó – örökös irányításuktól is. Imádok csak úgy eggyé válni a természettel, kifeküdni a fűre és mélyen magamba szívni a természet adta friss levegőt. Itt mindent szeretek! Az ízes beszédet, a finom palóc ételeket, a kertet, a mezőt, az erdőt, a gombatúrákat, az állatokat. Vagyis tényleg mindent – mindent, ami itt van! Persze nagyapókát és nagyikát legfőképp. Nos, azért itt is vannak feladataim, amit meg kell csinálnom.
Most talán a legrosszabb teendőm várt, az, amelyet érkezésem óta próbáltam elkerülni – a „kincskeresés”. Mama szerint legalábbis az. Tavaly még nem merte volna rám bízni, de sajnos az én „hatalmas nagy örömömre” felnőttem egy ilyen, felelősségteljes feladathoz. Habár ennek kiosztásával egy pillanatra megdőlt nagymama iránti szeretetem egyensúlya, de megembereltem magam, lebotorkáltam a lépcsőn, és belekezdtem a pince takarításába. Hogy érthető legyen a feladat ijesztő volta, el kell képzelni egy félhomályban úszó, dohos, nyikorgó padlójú termet, amibe bezsúfolták a dédikém nemrég eladott házából egy élet lim-lomnak tűnő emlékét.
Jöhet a lomtalanítás! Egy tucatnyi doboz tartalmát kellett átbogarásznom – brr, néha szó szerint is. Nagyokat sóhajtva lehuppantam a koszos, félig elrohadt deszkákból álló pinceföldre és nekikezdtem a munkának. Egyesével szedegettem ki a dobozokból, ládákból az ilyen-olyan régi kacatokat, melyeket két kupacba válogattam. Egérrágta hímzett sál. Kuka! Régi templomi kép – marad. Kitömött valami, rettenetesen ijesztő fejjel – kuka! Egy piros vászon… izé – középre. Meg kell kérdezni! Egy mángoló – a megőrzendők közé. Egy nyelétől megfosztott palacsintasütő – palacsintamaradványokkal. Na, jó. Kuka! Csigatészta készítésére alkalmas orsó és szövődeszka megmaradt darabja, Szalay Gyuláné felirattal. Vau! Ez egy valódi kincs. Így ment ez órákon keresztül. Sajnálattal eszméltem rá, hogy a dobozolt hagyaték nagyon nagy többsége a kukában fogja végezni. Már több órája szorgoskodtam, mire végre az utolsó tároló utolsó darabjaihoz értem. Egy üvegből készült madárka volt benne, mellette hevert egy letörött szárny is. Egészen szép kis madár volt, csak kár, hogy szárnyaszegett, így sajna ez is kukasorsra jutott. Mikor éppen megcéloztam volna a kukát, megláttam, hogy a madárka hátára alig láthatóan, de karcolva van valami. A szememhez emeltem és megpróbáltam kiolvasni ezt a hieroglifának tűnő kopott írást. „Tudd, ki vagy” olvastam. Hmm. Tudd, ki vagy. Mint egy üzenet. Többször is elmondtam a szavakat, de aztán… Hát persze, hogy tudom, ki vagyok! Ki ne tudná, ki ő maga! Ez butaság – gondoltam, majd behajítottam a többi megsemmisítésre ítélt vacakhoz. A dobozban már csak egy könyv, vagy inkább valami füzet volt. Úgy nézett ki, mint egy számlafüzet, amilyen akadt már néhány a kupacban. Kinyitottam. Egy kopott, poros, fekete bőrkötésű napló volt. Az első oldalon gyöngybetűkkel Szalay Erzsébet neve volt beírva. Nagyon érdekesnek találtam, elkezdtem olvasni, ahol épp kinyitódott:
…Pünkösd havának 8. napja
Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Apámra gondolok! A fejemben kedvenc dalunk zakatol, amit naponta elénekeltünk. Borzasztó, hogy ő már nem lehet itt. A gyilkosa soha nem nyeri el méltó büntetését! Izzadt tenyeremben a kis üvegmadarat szorongatom. Apám hagyatéka. Viszem a hűség üzenetét, viszem már! Ez az örökségem, ahogy a csontomig hatoló honvágy is, hisz évek óta nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne a magyar hősök, dalok, versek, tájak, ételek lettek volna a beszédtéma. A Carpatia monoton ringása elálmosított. A félhomályban, hirtelen megéreztem testemen a nap sugarainak csiklandozását, ahogy beszivárgott az aprócska ablakon. Felemeltem a madaram a fénybe. Megtörte a fényt, és halovány, háromszínű árnyéka kirajzolódott a hajódeszkán. Mint egy reménysugár, ahogy lelkemet simogatta. Jóleső érzés volt, egész testemet melegség járta át. De ezt a csodálatos szívmelengető érzést megzavarta az az orrfacsaró bűz, ami a hajóból áradt, legfőképpen az én – akarom mondani én és rajtam kívül még 200 ember hálóterméből. De nem is csoda, hogy ilyen büdös volt itt, hisz mindenki nálunk pipázott és nálunk gyűlt össze, és persze ennyi ember testének és leheletének szaga az egész hálóhelyiséget betelítette.
… Pünkösd havának 11. napja
Még mindig a hajón! De sebaj, fő, hogy hazatartunk! 26 napja vagyunk már úton Philadelphiából. A napfény meghozta a kedvem a megmozduláshoz. Leugrottam ágyamról, vagyis arról a négy vasrúdra erősített dróthálóról némi szalmával a tetején. Felkapaszkodtam a fedélzetre, majd leültem a jól megszokott helyemre, egy hajdanvolt ládára. Bámultam a vizet. Néhány emlékkép jutott eszembe kiskoromból, mikor elhagytuk a falumat, és némán indultunk a reménység hazájába, Amerikába. Az odafelé vezető útról csak a rettentő bűzre és koszra emlékszem. Meg arra, hogy úgy utaztunk hetekig, mint akik a legkedvesebbjük temetésére indulnak. És persze a zokogásomra, mikor szüleimnek könyörögtem a visszafordulásért. Hisz én, a 6 éves Szalay Erzsébet nem értettem, hová megyünk és miért. Még most sem értem, miért? Apám mindig szégyenkezve lesütötte a szemét, mikor erről faggattam. Az új világban kitaszítottan és egyedül éreztem magam. Idegenek között éltem. Minden nap hazakészültem. A vasárnapi iskolát viszont nagyon szerettem.
…8 év hazátlanul! Ez hosszú idő! Megváltoztam. Nemcsak külsőleg, de időközben a cserfes Erzsikéből zárkózott Elizabeth-té alakultam. Napközben főleg angolul, szüleimmel és hasonló sorsú ismerőseimmel a kolóniánkban továbbra is magyarul beszéltem. Van, ami változatlan maradt. Én még mindig ugyanaz a körtvélyesi Erzsó voltam! Minden vágyam az volt, hogy hazatérjek.
… Pünkösd havának 16. napja
Már majdnem otthon vagyok. A végtelennek tűnő hajóút után a vonatablakon kibámulva ismét éreztem a boldogságot, úgy éreztem,újra lehet olyan életem, amire vártam. Erre az egész életemre visszaemlékezve elhittem, hogy ennek így kellett lennie. Mindennek oka van! Talán ezek az évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, ki is akarok lenni. Hazámban van dolgom! Édesanyám izzadt kezét szorongatva tudtam, magam mögött kell hagynom a szomorú múltat. Bárcsak édesapám is itt lehetne! Mindig azt mondogatta: Ne félj kismadaram, ígérem, egyszer hazaviszlek! Én hazatartok, Édesapa – sajnos nélküled! Az üvegmadár itt lapul a tenyeremben. Utolsó üzeneted a hátán lévő, Tudd ki vagy felirat. Tudom, a legnagyobb kincs az anyanyelvem. Megtanultam. Tudom én, ne félj! Hogy is felejthetném!
…Megérkeztünk! A távolban feltűnt a világ legszebb színéiben pompázó zászló. Az enyém, és soha többé nem hagyom el. Elmormoltam egy hálaimát. Orromban éreztem azokat az illatokat, amiket kiskoromban magammal vittem.
… Az Úr 1916. esztendeje Pünkösd havának 19. napja
Itthon vagyunk! Újra itthon, kis madárkám! Tudom, ki vagyok! Nagy nap ez a mai! Szalay Erzsébet hazatért!
Miután elolvastam a napló néhány részletét, összeszorult a szívem, éreztem, ahogyan egész testemet elönti az izgatottság és a szorongás. Majd egy idő után azon kaptam magam, hogy megállás nélkül potyogtak a könnyeim, végigperegtek az elfehéredett arcomon. Még soha sem hallottam ilyen történetet.
Mintha egy régi film elevenedett volna meg lelki szemeim előtt. Ez nem is történhetett meg, biztosan nem valós! De a Szalay név hallatán kirázott a hideg, döbbenten kattogtak a fogaskerekeim. Talán egy ősöm szavait olvastam? Az igaz, hogy Szalay Irén a dédikém neve volt, akinek a dolgaiban épp kutakodtam! De ki volt ez az Erzsike? Amerika? Meggyilkolt apa? Az én családomban? Na, ne! Próbáltam megnyugtatni az izgatottságtól remegő szívem, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Csak sikítani akartam, vagy egy hatalmasat ordítani, hátha attól lelkem lecsillapodik. Hogyan történhetett meg ez a remélhetőleg nem valós történet?
Miután kicsit lenyugodtam, megragadtam a naplót és az elejétől kezdve kezdtem olvasgatni, azzal a hittel, hátha az elejére van írva, hogy ez csak valami mese. De hitemet elvesztettem, mikor megláttam, hogy ékes betűkkel angol bejegyzéseket is beleírt valaki. Leraktam a naplót, majd villámgyorsan nagyi felé vettem az irányt.
Kiderült, a naplóba az akkor 13 éves ősöm írta le valós élményeit, jó pár évvel ezelőtt. Legalább már tudom, kire ütöttem, mert én is szeretek mindent leírni.
Mama órákig mesélt Erzsikéről! Furcsa, távolba meredő üveges tekintettel beszélt Szalay Erzsébet kalandos és fájdalmas életéről. Miközben mesélte a valós mesét, bizony, többször is könnyeim adtam a történethez.
Rengeteg, szinte filmbe illő dolgot tudtam meg.
Megtudtam, hogy Erzsike édesanyjával és édesapjával a rossz anyagi helyzet miatt valóban Amerikába utazott. Mindössze 6 éves volt. Írni, olvasni már ott tanult. Nem terveztek végleges letelepedést, már épp megvették a tavaszi hazaútra szóló hajójegyet is. Hét Amerikában töltött év után apja váratlanul meghalt, egy szomorú decemberi napon. Szalay Gyula egy üveggyárban dolgozott mesterként, ott ölték meg. Soha nem derült ki, mi történt valójában. Erzsike utolsó emléke apjától az üvegmadárka, melyet éppen halála előtt készített. Szívem majd meghasadt, hiszen én könnyű szívvel hajítottam volna Erzsike kincsét a többi kacat közé a kukába. Amerikából jó pénzzel tértek haza. Takaros házat építettek, melyben kettecskén éldegéltek, hiszen édesanyja igazi özvegy maradt. Hű maradt elhalálozott, szeretett férjéhez.
A telek, melyen ők éltek, nem más, mint az, amelyen én éppen állok. Vagyis, ahol most én vagyok, ott állt százegynéhány évvel ezelőtt Erzsi is. Ez a hely már történelmi emlék! Ekkor döbbentem rá, hogy nagymama miért is őrzi ennek a helynek minden tenyérnyi területét, és vele minden kacatját, mire jó a kincskeresés, hiszen a kacatoknak hatalmas az eszmei értéke.
Mikor Erzsiék hazaköltöztek, mindenki abban a hitben élt, hogy annyi pénzzel tértek haza, amiből felépült a házuk. Azt senki nem sejtette, hogy titokban befalaztak több „ökörnyi” pengőt a hátsó nyári konyha füstölőjének nyílásába. A nagyszüleim a falak lebontásakor fedezték csak fel 1982-ben, amikor építkezni kezdtek a régi ház helyén. A befalazott vagyonka a rozsnyói múzeumba került, több jó állapotban megmaradt régi használati tárggyal együtt, melyeket emberek százai néztek már meg.
Persze itt még nem ért véget Szalay Erzsébet és özvegy Szalay Gyuláné élete. Halálukig még jó néhány csatát kellett túlélniük megmaradásukért. Habár, az 1. világháború nehéz éveket hozott, a kis magyar faluban viszonylag békés élet folyt. Az elcsatolás mindenkit megviselt, de az itt élők magyarságát ez sem törte meg.
Erzsike 1923-ban szerelembe esett. Szép lány hírében állt, így persze nem csoda, ha másik hódolója is akadt, a falu „dilinyósa” Tóth Dani személyében. Dani törte a magyart, valahonnan a hegyekből telepedett itt le, miután megjárta Amerikát, így jómódjával próbálta elnyerni Erzsike szívét. De hiába! Erzsi az igaz szerelmet választotta, mondván: Mit ér a vagyon, ha benne ül egy majom. Esküvője viszont már nem volt olyan kellemes, mint amire vágyott. Hiszen amíg a templomban örök hűséget fogadott, házukat felgyújtották. Nem volt biz titok az sem, hogy ki! Tóth Dániel féltékenységét nem bírta fékezni, ezért őrjöngve, lángoló fadarabot dobott a tetőre. Persze a lakodalom elmaradt. A lagzis ebéd és vacsora nem ment kárba, hiszen az egész falu a tetőt javította, és a nagy munkálat közben az étel is elfogyott. A cigányok sötétedésig húzták mulatság híján a „kéz alá valót”. A falu apraja – nagyja nótázva serénykedett. Így már másnap készen állt a gerendázat a ház tetején. Dani hamarosan el is költözött a faluból.
Erzsi a férjével végre boldog életet élt. Született két daliás fia, Gyula és Jenő, majd egy csodaszép lánya, Irénke. A nyugodt élete ismét nem tartott sokáig. Kitört a 2. világháború. Férjét és mindkét fiát a háborúba küldték. Pár hónap múlva érkezett a gyászlevél férje haláláról. Fiai túlélték. Üzentek is anyjuknak, hogy elindultak haza. Már csak pár kilométerre voltak az otthonuktól, mikor a Szádellői-völgyben két másik társukkal lepihentek éjszakára. A reggelt már nem élték meg. Egy 15 éves siheder, egy partizán könyörtelenül lelőtte őket, míg békésen aludtak. Az özvegy beleőrült, nem hitte el, hogy férje után a fiait is elveszítette. Minden nap kétt tányérral többel terített, azzal a hittel, hogy fiai bármikor betoppanhatnak. Soha nem adta fel a reményt. Folyton a hátsó, nyári konyhában tett-vett, mint aki valami titkot őriz. Hát persze, hiszen ott rejtegette a fiainak félretett, már említett, Amerikából hozott pénzt. A titkát a sírba vitte, dédnagymamámnak sem árulta el soha.
Miközben mama mesélt, fájdalmas könnyeket hullatott. A történet végéhez érve már egymásra borulva sírtunk Szalay Erzsébet emlékére. Milyen bátor nő volt! Nem is lennék, ha megadta volna magát a kegyetlen sors próbatételeinek. Istenem, adj erőt, hogy kitartása nyomdokaiba léphessek! Ettől a naptól kezdve Erzsébet lett a példaképem, hiszen ennyi borzalmas és nehéz dolgot átélve is erős maradt. Próbáltam még keresni a naplójában olyan történeteket, emlékeket, melyeket nagyi nem mondott el, de nem jártam sikerrel. Pedig úgy elolvastam volna, hogy mit érzett, amikor Amerikából hazajőve az Elizabeth név után pár évre megint egy új nevet kapott. Alžbeta lett – de csak papíron! Két dolog tartotta benne az élet lángját!
A lánya, Irénke és a magyarsága. Nehéz életében mindent elvettek tőle: férjét, fiait, földjeit, de haláláig megőrizte a legnagyobb kincsét, az anyanyelvét. Kíváncsi lettem volna, milyen érzések kavaroghattak benne, hogy egész életében három keresztneve is volt. Egy élet három névvel? Még belegondolni is fájdalmas. Azt is elolvastam volna, hogy milyen lehetett neki átélni, mikor meg akarták fosztani attól, hogy anyanyelvén beszéljen. Talán hasonló, mint amiken én megyek most keresztül? Én is vívom a csatám a magyarságom megmaradásáért!
Köszönöm Erzsike, hogy hazajöttél, és köszönöm, hogy nem Danit választottad! Akkor én most biztosan nem magyar anyanyelvűként élném a mindennapjaim, nem magyarul beszélnék a családommal, nem magyarul álmodnék, és ki tudja, milyen barátaim lennének. Köszönöm neked, hogy átvészelted ezt a nehéz időszakot, és ilyen értékes emlékeket, történeteket hagytál rám és családomra.
A pincébe rohantam. Kezemben szorongattam a madarat, és könnyesen magamhoz szorítottam a naplót. Leültem. De most már nem a poros, elrohadt deszkákból kirakott földre. Nem – nem! Most már arra, melyen egykor a minden próbát kiálló hősöm, Szalay Erzsébet lépkedett. Megragasztottam a madarat a „Madárka, madárka” dalt dudorászva. Ha őseim már ismerték, biztosan ez volt az a bizonyos kedvencük. Elégedetten szemügyre vettem az új kincsem. Nem mondom, hogy olyan lett, mint új korában, de a sebesült madárból egy szárnyaló magyar madár lett.
Újra kimentem az udvarra. Lefeküdtem a fűbe kezemben az új kincsemet markolva. Majd szétfeszítette mellkasom a büszkeség, hogy én Erzsikével egy vérből való lehetek! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy érezzek. Hogy érezzem a hegyi magyar levegőt, azt, melyet Erzsi is szívott egykor. Büszkén néztem fel az égre, ahol nincsenek határvonalak, és miközben arcomon végigperegtek a hűség könnyei, eszembe jutottak a Szózat sorai: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.“
Lehunytam a szemem, majd újra elmondtam: Tudd ki vagy! Igen! Én tudom, ki vagyok! Magyar vagyok!
(Felvidék.ma)