Dunaszerdahelyen április 11-én emlékeztek a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából. A megemlékezésen részt vett Szeles Szabolcs, Győr alpolgármestere, Jankovics Gyula, a Pozsonyi Magyar Nagykövetség tanácsosa, Horony Ákos, a Szlovák Kormány kisebbségi kormánybiztosa, Forró Krisztián, a Magyar Szövetség országos elnöke, Puha György és Karaffa Attila alpolgármesterek, valamint Pomichal Krisztián, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Felvidék vezetője is.
„Április 12-én van hetvenhét éve, hogy az első szerelvény a diószegi vasútállomásról kigördült, amelynek a vagonjaiban ott voltak a felvidéki magyarok, akiket arra ítéltek, hogy hagyják hátra sokszor családjaikat, ingatlanjaikat, hagyják hátra szülőföldjüket, s kezdjenek egy új életet egy olyan helyen, ahol nem tudták, mi vár rájuk” – emlékezett Forró Krisztián a megrendítő eseményekre.
„Nem ők döntöttek így – eldöntötték a fejük felett, a Beneš-dekrétumokra hivatkozva. (…) Szinte minden magyar családot érintett és érint ma is ez az esemény.
Hiszen nincs olyan, hogy valakinek az ismeretségi vagy családi körében ne lenne valaki, akit elszakítottak a családjától. Mi erre emlékezünk, bár volt idő, mikor ez tabutéma volt, amikor nem volt szabad erről beszélni. De tartozunk azzal a szüleinknek, nagyszüleinknek, hogy megemlékezünk erről az időszakról, hogy ne fordulhasson elő hasonló a jövőben” – mondta el a Magyar Szövetség országos elnöke.
(Fotó: Nagy Attila/dunaszerdahelyi.sk)
Szeles Szabolcs győri alpolgármester is felidézte az eseményeket.„A második világégés után eljött a fegyverszünet ideje, majd a béke. (…) A pincékből előbújó civilek hozzáláttak a romok eltakarításához. Az építkezésnek, termelésnek, mivel élni kellett. Élni és szeretni egy olyan korszak után, amelyben szinte hihetetlennek tűnt egy megszállás, frontok, fenyegetettség nélküli élet. Végre a béke csendjére ébredt a világ, de itt, Közép-Európa e sok szenvedéstől sújtott részein hátramaradtak az aknák. Mert a felvidéki magyaroknak nem a békét hozta el, hanem a jogfosztást, az üldöztetést, majd a kitelepítést” – fogalmazott Szeles Szabolcs.
„A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország korábbi »felbomlasztásáért«. Az Edvard Beneš államfő által május és október között életbe léptetett, 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól is. E dekrétum nyomán 1945–46 telén mintegy 43 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol sokszor rabszolgaként bántak velük” – emlékeztetett a győri alpolgármester, hozzátéve, hogy „a cél egyetlen pillanatig sem volt kétséges. A felvidéki magyar közösség felszámolása, gerincének összeroppantása, bármi áron. Ezt a dekrétumokkal, deportálásokkal, lakosságcsere-egyezménnyel, reszlovakizációval kísérelték megvalósítani”. Majd az ezt követő „szlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten, a parlament pedig május 14-én fogadta el. Az első szerelvény a Felvidékről 1947. április 12-én indult, amelyet számtalan további követett egészen 1949. június 5-ig. A Felvidékről kitelepített magyarok száma megközelíti a százezer főt. Sokan egyetlen bőrönddel indultak útnak az ismeretlen felé, reménytelenül, egy élet munkáját hátrahagyva.”
(Fotó: Nagy Attila/dunaszerdahelyi.sk)
„Mesélik, hogy akik Magyarország más tájain kaptak új életet, otthont, sokan közülük visszaköltöztek. Vissza a Dunához. A Csallóköz, a Felvidék közelébe. Hogy érezzék az otthont.
Hogy lopjanak egy-egy órát a tiltások ellenére, amikor legalább a folyón keresztül integethetnek az ottmaradt ismerősöknek, barátoknak, családtagoknak. Hiszen nincs talán a Csallóközben, és a Felvidéken olyan család, mely ne lett volna érintett. Minden családnak volt, van egy története, amiről hallgatni kellett” – mondta el Szeles Szabolcs, majd hozzátette: „Önök itt rendkívül nagy küzdelmet folytatnak. Küzdelmet az összefogásért, a magyarságért, az egységes képviseletért. A megmaradásért. Láthattuk ezt akár a nemrégiben lezajlott szlovák parlamenti választások kapcsán, de a napokban lezajlott államfőválasztás során is. A magyar közösség erejét mutatja, hogy önálló elnökjelöltet indított. Talán van ebben valami sorsszerű. Talán a közös érdek, a szlovák és a magyar nép hite a hagyományos értékrend mellett minden korábbinál nagyobb együttműködésre, és partnerségre ad lehetőséget. És így talán eljön végre a bocsánatkérés ideje is. És így talán eljön végre a megbocsátás ideje is” – fogalmazott.
(Fotó: Nagy Attila/dunaszerdahelyi.sk)
Karaffa Attila, a szervező Pázmaneum Polgári Társulás elnöke is szólt az egybegyűltekhez. „Köszönöm mindnyájuknak, hogy újra eljöttek, hiszen városunk emléknapja is egyben a kitelepített felvidéki magyarok emléknapja. (…) Van miért, van kiért emlékeznünk – minden népnek van egy saját kálváriája. Nekünk, felvidéki magyaroknak, de a dunaszerdahelyieknek is megvan, hiszen a városunkból is több száz embert deportáltak. (…) Sokan emlékeztek a felhívásunkra, többen megjegyezték: »bizony 5-10 kilós csomaggal mehettünk Csehországba. Az ottaniak sem tudták, hogy mi nagycsaládosok vagyunk, azt hitték, önként jövünk…«”.
Az alpolgármester hozzátette: „nekünk az a feladatunk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk”.
A beszédeket követően a megemlékezők a kegyelet koszorúit helyezték el a kitelepített magyarok dunaszerdahelyi emlékhelyénél. A programot az MCC diákjainak, Farkas Réka Rebecának és Csikmák Máténak az éneke, illetve szavalata tette méltóságteljesebbé.
(Fotó: Nagy Attila/dunaszerdahelyi.sk)
(Nagy Attila/dunaszerdahely.sk/Felvidék.ma)
