Égitest Nap-nap után Úr napja
Vasárnapjaink színezete, hangulata, tartalma nem csak egyéni ízlésünket, hanem közgondolkodásunkat, közérzetünket is tükrözi. Nem kell vasárnap-szociológusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük kárpát-medencei változásainkat. Ahogyan 60-70 éve lélekünnepből, hit-, és istenélményekkel felöltő vasárnapokból a politikai és ideológiai agysorvasztás miatt a félelem vasárnapjai, majd később a szocialista kommunista hétvégék köszöntöttek ránk. Akkor sikerült a hatalomnak szürke, közönséges, ünneptelen vasárnapokat zúdítani hazánkra is.
Aztán a rendszerváltás éveiben a bepótlás habzsolásával mintha visszazökkent volna a vasárnap kultúrája eredeti kerékvágásába. Hiszen a deklaráltan keresztyén Magyarországhoz ez illik. Ám az ideológiai, államrendbeli régi Moloch helyett jött az új bálvány, a konzum, élvezethabzsoló bepótlási kísérleteivel. Az új Moloch neve az „én” és a „nekem” lett. Meg az „ez jár nekem!”.
Munkabálvány után élvezetbálvány, ami ellen már évezredekkel ezelőtt Isten népének küzdenie kellett. Bálvánnyá lett az élvezet, s az ahhoz „segítő pénz”. Mind a mai napig. És repül, utazik, fut, rohan népünk megvezetett része az új bálvány(ok) után, legyen az a Maldív szigeteken, Amerikában vagy másutt. Hol marad vasárnap eredeti értelmének, jelentőségének, életformáló, életsegítő rendeltetésének a leghalványabb sejtelme is? Legfeljebb egyházaink rendtartásában, bár még ott is belecsúszik a szóhasználat a méltatlanságba, amikor ünnepes és ünneptelen egyházi napokról, vasárnapokról van szó.
Mintha a tűzből kimentett arany nem maradna arany csak az év egy részében. Mintha a keresztyén kultúrkörünket világkultúrává emelő vasárnapok beleszürkültek volna az elszürkítő időfolyamba. A léttengelynek, időtengelynek, napokat tagoló ünneptengelynek szánt vasárnap kifordult volna önmagából!
A római világbirodalomban Krisztus előtt még a dies solis-nak, fénylő napnak, majd Krisztus után a zsidó sabbath keresztyén ellenpontjaként dies dominica-nak, az Úr napjának nevezett vasárnap jelentése, lényege homályba veszett volna.
Mintha – de a lényeg nem vész, a létérték nem tőzsdeérték
Hogy mennyire nem! A hamu alatt a parázs nem hamvadt el. Ez Isten kegyelme, a téridő Urának gondviselése, megtartó és fenntartó, létrend-fenntartó angyalainak, leginkább Szentlelkének a műve. Soroljam? Mert Isten a Földön és az égben, családi hajónkban és az űrhajókban is megtartotta létrendjét. Létrend-fenntartó szellemi seregei gondoskodtak arról, hogy az emberiség megmentésére tervezett Nóé bárkáját ne lehessen meglékelni, elsüllyeszteni. A létezés és a téridő óceánján, egyre veszedelmesebb kor-cunamis és orkános hullámokon át a szövetség bárkája mégis hajózik. Krisztus zászlaja alatt egyházként.
A Krisztus golgotai keresztjét a Bárány ártatlan vére kiontása után talán elégették, hogy még csak nyoma se maradjon a megváltástörténet és a földi üdvözítéstörténet legnagyobb fájdalom-, és botrányfájának. De azóta is minden vasárnapon és sok helyen, több felekezetben is minden léttengely reparáló alkalommal, misén és istentiszteleten megtörik a kereszt eseményre emlékeztető kenyeret és kitöltik a kiontott vérre emlékezető bort a kehelybe.
Micsoda egyedi, s egyben egyetemes, különös spirituális győzelem ez az egykori brutális fizikai gyötrelmet jelentő keresztfa fölött!
És itt a lényeg:
Mindaz, amit Isten ellen tervezett e világ fejedelme, megtört az ostya, kenyér révén, a kiontott vér pedig élet vize lett és marad minden nemzedéknek a világ végezetéig.
Hirdetve, éppen vasárnap lett az, amiről valljuk: et resurrexit tertia die – és harmadnapon feltámadott. Ezért a küriaké hémera, az Úr napja az emberiség lélektörténeti, szellemtörténeti, kultúrtörténeti, boldogítás-történeti fordítópontja és léttörténeti gyújtópontja. Vasárnap az új emberiség, az európai, majd világméretű fává növekedett mustármag-keresztyénség kultúrát pulzáló, éltető léttengelye, akkumuláló, szellemi energiával feltöltő Lélek reaktor központja. Így a vasárnapot az Úr feltámadására emlékeztető napként véssük tudatunkba, lelkünkbe, hogy méltó helyére kerüljön bennünk és rajtunk kívül is a szürkén, közömbösen, jót, rosszat sodró időfolyam erőmű ellenhatásaként.
Vasárnap a földi kultúrvilág tengelye, az Isten teremtette lét tengelye, hiszen hat napi munkálkodás után maga a Teremtő is megpihent. Neki is kellett az ünnepélmény a munka után, kellett az alkotás fáradalma után a gyönyörködés napja létrehozott világa fölött. Ahogyan az űrhajósok, köztük Kapu Tibor is ámulattal szemlélte az életbolygó fenséges színköpenyét.
Ennek élménye egyetemes, mindenkié. Vagy ahogyan – lássunk ideológia csodát! – az orosz űrhajósok magukkal vitték ikonjaikat az űrkabinba és jó ortodox keresztyénekként vasárnapi ikonjaik előtt is megszentelik a múló időt és saját lelküket egy-egy imával. Talán az űrben még közelebb érezve magukhoz a csak szláv nyelveken kifejezhető lényeget: Voszkraszénje – ami eredeti értelme szerint: feltámadott.
Mert így kerek az egész: azon a vasárnapon valóban feltámadott az Úr a bűn, halál, elmúlás átokerejének megtörésére, a megtisztulás, élet, áldás életszentelő, életfenntartó új lelki értékeinek létbe léptetésére, ünneplésére. Hogy az Úr napjaként vasárnap a digitális világban, az űrhajóban és a legkisebb földi otthonban, s az emberszívben is megkapja méltó létértékét.
Ezért történelemtengely, léttengely, sorstengely minden vasárnap.
Milliónyi pulzáló emlékkép az idő panteonjában – csókok könnyek helyett
Hogy menyire nem szürke, ünneptelen a csak meteorológiailag vagy hangulatilag, de nem lényege szerint minden vasárnap, elég ehhez a hazai és nemzetközi naptár július 6-i dátumára klikkelni. Magyarul is csak úgy ömlenek az események, születési és halálozási évfordulók, kulturális, sport, gazdasági, nemzet- és világtörténeti adatok, amelyek csak a mai nappal, Szentháromság vasárnapja utáni 3. Úr napján történtek.
Egy nap ezernyi eseménnyel, közösségi emlékkel, s akkor az egyéni sorsemlékeket még nem említem.
Milliónyi létimpulzus, pulzáló emlékképek az idő panteonjában.
A magyar és a nemzetközi naptár ma összhangzatosan jegyzi Husz János cseh előreformátor mártírhalálát, aki bibliás hitéért a konstanzi zsinaton, 1415. július 6-án máglyahalált szenvedett. Örök mementóként minden ideológiai, egyházi, dogmatikai fanatizmus ellen. Legyen a fanatizmus bármely indítékú. Ma van a csók, az emberi érintkezés emelkedett formájának világnapja is. Júdás csókjának, az árulás csókjának mementója éppúgy, mint az újszövetségi szent csókok, a hívő üdvözlés egyik legtisztább formájának emléknapja is.
Jobbról-balról, ha kell háromszor is, ahogyan Pál hagyta a mai világra: Köszöntsétek egymást szent csókkal! (1Kor 16,20).
Mennyivel kevesebb fájdalom, könny, jaj lenne a földön, ezen a gyönyörű kék életbolygón, ha csak kicsit is meghallanánk a népek apostolának intését. Legyen így szép, Krisztus-napos vasárnapunk!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma