Darnai Zsolt, a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum történésze évek óta elkötelezetten kutatja és népszerűsíti a csallóközi régió múltját és értékeit. A Bakán élő helytörténész tanárként, kutatóként és közösségi emberként egyaránt letette a névjegyét: előadásokkal, publikációkkal és különböző ismeretterjesztő programokkal járul hozzá a régió múltjának megőrzéséhez és a helyi identitás erősítéséhez. Vele beszélgettünk szakmai pályájáról, kutatásairól, pedagógiai tapasztalatairól, közösségi, valamint mások mellett a jövőbeli terveiről is.
Csallóközi születésű és illetőségű vagy, de a gimnázium befejezése után a tanulmányaidat Magyarországon folytattad. Hogyan alakította ez a „kettős kötődés” a gondolkodásodat és a szakmai pályádat?
Valóban, az életemet és a pályámat mindmáig meghatározza ez a kettős kötődés: a csallóközi szülőföld és a magyarországi tanulmányi, majd szakmai évek tapasztalata. Már a gimnázium végén óva intettek bennünket attól, hogy Magyarországra menjünk továbbtanulni – bizonytalanság, többletköltség és a hazatérés kockázata miatt. Szüleim támogatásának köszönhetően mégis vállaltam ezt az utat, amiért a mai napig hálás vagyok nekik. 1996-ban Szombathelyen kezdtem el a történelem szakot levelező tagozaton, majd tanszékvezetői ajánlásnak köszönhetően hamarosan nappali képzésben folytathattam a tanulmányaimat, immár történelem–magyar szakon. Ez hatalmas élmény volt, egyben bizonyítéka annak, hogy ha az ember kitartással és szorgalommal dolgozik, akkor helyt tud állni egy másik felsőoktatási rendszerben – főiskola után ugyanis a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanultam tovább.
Kezdetben nem is volt egyszerű. Pótolnom kellett azokat a tudásbeli különbségeket, amelyeket a magyarországi közoktatás nyújtott az ittenihez képest. De éppen ebből fakadt a legnagyobb hozadék: a küzdeni tudás képessége, a kitartás, a szorgalom, valamint az a sok „nem mindennapi” tapasztalat, amelyet máskülönben, a két rendszer együttes ismerete nélkül sosem szerezhettem volna meg. Tizennyolc évesen egy teljesen új világ nyílt ki előttem, amely nemcsak tudást, hanem szemléletmódot is adott: megtanultam más nézőpontból tekinteni a dolgokra, javaslatokat felvetni, kérdéseket feltenni, vitatkozni, gondolkodni. Mindezek szimbiózisának köszönhetően a helytörténet-kutatás jelentőségéről teljesen újszerű megközelítésben gondolkodom.
A kettős kötődés az évek során sokféle állomást hozott: a tizenöt év pedagógusi munka során tanítottam mindkét országban, hat évet dolgoztam Magyarország legnagyobb levéltárának (Magyar Nemzeti Levéltár) győri tagintézményében, és immár három éve vagyok a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum történésze. Minden egyes munkahely új tanulási lehetőséget, új rálátást adott. És még hol van a nyugdíj kezdete…! (nevet – a szerk. megj.)
Fontos számomra, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezen az úton támogattak: a családomnak, tanáraimnak, barátaimnak, korábbi munkaadóimnak és kollégáimnak. Külön köszönettel tartozom a múzeum igazgatójának, Nagy Ivánnak, aki fantáziát látott a levéltárosi tapasztalataimban és régiótörténeti kutatásaimban, valamint a kollégáimnak, akik segítik a munkámat és a külföldi évek utáni visszailleszkedésemet.
A mai digitális világban sok minden könnyebben elérhető, de a személyes tapasztalatok, a kitartás és a kettős kötődésből fakadó szemlélet a legnagyobb érték, amely mind a munkámban, mind a gondolkodásomban máig meghatározó.
Már egészen fiatalon is a történelem és az irodalom tudománya vonzott. Mi volt az a döntő élmény, amely végleg a történelem és a helytörténet kutatása felé irányított?
Már fiatalon éreztem, hogy a történelem és az irodalom az életem meghatározó részei lesznek. Egyetemi tanárom szavaira ma is tisztán emlékszem: „irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes”. Én ehhez mindig hozzátettem: a történelmi ismeretek nélkül viszont nem lehet „okosan” élni. Ugyanis a történelem, mint tantárgy megtanít gondolkodni, véleményt formálni, vitatkozni, és rávezet arra is, hogy a jövőtervezés érdekében a múlt tapasztalatai közül mit érdemes közkinccsé tenni.
A döntő élmény számomra az volt, amikor a történelemtanítás alkalmával mindig új kérdéseket vetettünk fel, amelyeket kutatni, megfejteni kellett. A történészi munka ezért számomra egyfajta „nyomozás” is. A múlt értékeinek feltárása egyben folyamatos küzdelmet jelent a forrásenyészettel és az adatfeledéssel. Ugyanakkor a kérdésben szereplő választást sosem éreztem kényszerpályának, mivel az irodalomból, a történelemből, a helytörténetből és más tudományágakból származó ismereteket egy nagyobb egységben, a régiókutatásban tudom kamatoztatni.
Fontos számomra, hogy a pedagógiai tapasztalataim sem vesztek kárba. A tanári pályámon megtanultam emberekkel dolgozni, odafigyelni egy-egy csoport ritmusára, időbeosztására, és igyekezni a legjobb előadói formát hozni akkor is, amikor például a hallgatóság fáradtan érkezik. Ez a tudás ma is hasznos, legyen szó tárlatvezetésről, előadásról vagy múzeumpedagógiai foglalkozásról. Az óvodák, iskolák és nyári táborok részéről egyre nagyobb az érdeklődés ezekre, ami az intézetvezetőnk és a kollégáim évek óta megmutatkozó elhivatottságának köszönhető. Számomra pedig ez a munkakör is egy kiváló hely az újabb tapasztalatszerzésre. Az ő példájukat követve mindig törekszem arra, hogy a szakmai alaposság mellett élményt is adjak a Csallóközi Múzeumba érkező csoportoknak.
Úgy érzem, szerencsés vagyok: a munkám egyben a hobbim is. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy minden nap azzal foglalkozhat, amit tanult és szeret, és amiben mindig lehet újat felfedezni. Ezt vallottam akkor is, amikor a múzeumban az első napon bemutatkoztam a kollégáimnak: „tanulni jöttem”. Ez azóta is meghatározza a szemléletemet.
A Csallóköz múltja és emlékezete meghatározó témája a munkásságodnak, több helytörténeti kiadványod is megjelent ezzel kapcsolatban. Véleményed szerint miért fontos a régió múltjának feltárása és dokumentálása a helyi közösségek, illetve az utókor számára?
A Csallóköz múltjának feltárását azért tartom nélkülözhetetlennek, mert miközben az itt élők szeretik a szülőföldjüket, sokszor nem ismerik igazán annak történetét. A történész feladata nem pusztán az adatok gyűjtése, hanem az is, hogy „közösségi katalizátorként” működjön: közvetítsen, érzelmi kötődést alakítson ki, és megmutassa, hogyan lehet egy-egy apró adatból értéket teremteni. Mivel ezt az elhivatott pedagógusok és a közgyűjteményekben dolgozó szakemberek is feladatként végzik, ezért számomra külön előnyt jelent, hogy egyszerre láthatom tanári, levéltárosi és történészi szemmel ennek a munkának minden szegmensét, illetve érzékelhetem közösségformáló jelentőségét.
Egy személyes élmény is meghatározta ezt az utamat, amikor főiskolai hallgatóként került a kezembe Presinszky Lajos bácsi Felső-csallóközi arcképcsarnok című kiadványa. A szerzőnek köszönhetően tudtam meg, hogy lakóhelyemen született Jankó Zoltán, Pozsony vármegye utolsó főispánja, aki egyben a somorjai Csallóközi Múzeum egyik alapítója is volt, és novelláiban szülőföldünk egykori világát örökítette meg.
Az ő életútját feltáró munkába tanárként bevontam a bakai iskola tanulóit, miközben módszertani tapasztalataimat a pedagógusok számára publikáltam. Végül a bakai Farkass Mihály Történelmi Kör tagjaival országos diákkonferencián mutattuk be a jankói életművet. A közös iskolai kutatómunka élménye egy emléktábla elhelyezésével, illetve irodalmi emlékhely kialakításával egészült ki, amelyhez kötődően kulturális napokat szerveztem. Ez csupán egy bizonyítéka annak, miképpen válhat a helytörténeti kutatás révén feltárt adattöredék értékteremtő és közösségépítő „katalizátorrá”.
Számomra a helytörténet túlmutat az általános értelmezésén: megfelelő szakmaisággal erősítheti a regionális identitást, amely nemcsak kulturális, hanem gazdasági tényezővé válhat. Hiszen ahol az emberek ismerik és értékelik régiójuk múltját, ott erősebbek a helyi közösségi kapcsolatok, ami vonzóbbá teheti a térséget a turizmus és a helyi gazdálkodók számára. Ebből pedig mérhető gazdasági eredmények születhetnek. A kultúra versenyelőnyt teremt: egyedi termékeket, turisztikai vonzerőt, kreatív környezetet, amely a magasan képzett munkaerőt is képes megszólítani.
Ezért gondolom úgy, hogy a szükséges forrásokkal ellátott régiókutatás valójában befektetés a jövőbe. Ahol erős a regionális identitás, ott több az önkéntes polgári kezdeményezés, erősebb a társadalmi és gazdasági stabilitás, sőt, a lokálpatriotizmus révén a demokratikus berendezkedés is szilárdabbá válik.
Pedagógusként is sok energiát fordítottál a helytörténet iskolai népszerűsítésére. Mit gondolsz, napjainkban az alapiskolákban milyen szerepet kellene betöltenie a helytörténetnek és a régióismeretnek?
Úgy gondolom, az óvodák és iskolák rendelkeznek a legfontosabb eszközökkel és módszerekkel a helyi és regionális értékek közvetítésére. A helytörténet ennek szerves része, amely nem csupán a tanteremben jelenhet meg: az egyes tantárgyakba beépítve, illetve szakkörök, régióismereti táborok vagy akár önálló tantárgy keretében. Ugyanakkor fontosnak tartom az olyan közösségi kezdeményezéseket is, mint a cserkészet, amely szorosan kapcsolódhat az iskolai neveléshez.
Meggyőződésem szerint a fiataloknak egyszerre kell gyökereket és szárnyakat adnunk: ismerjék meg és ápolják szülőföldjük értékeit, ugyanakkor merjenek tapasztalatokat gyűjteni másutt is, de idővel térjenek vissza, hogy mindezt idehaza kamatoztathassák.
Ezek az értékek olyanok, mint a hamuba sült pogácsa: útravalót adnak, amelyből erőt meríthetünk, és amely mindig emlékeztet bennünket az otthonunkra. A helytörténet tehát egyént formáló erő, amely segít megerősíteni a régióhoz való kötődést.
Ahogy említettük, számos helytörténeti kiadvány, illetve publikáció szerzője vagy. Az eddig megjelent munkáiddal kapcsolatban milyen visszajelzéseket kaptál az olvasóktól, akár a szakmából, akár a helyi közösségekből? Véleményed szerint miképp lehet a tudományos igényű kutatásokat közérthető, a nagyközönség számára is élvezetes formában átadni?
Történészként fontosnak tartom, hogy a kutatási eredmények ne maradjanak csupán a szakma belső körében, hanem a hely- és régiótörténet népszerűsítéseként közkinccsé váljanak. Ennek legjobb eszközei az ismeretterjesztő kiadványok és a nagyközönségnek szóló előadások, amelyek közelebb hozzák az olvasót saját közösségéhez és régiójához.
A visszajelzések azt mutatják, hogy az emberek értékelik, ha a szövegek olvasóbarát szerkesztésben, jól tagoltan, képekkel és forrásokkal kiegészítve jelennek meg. Egy ilyen, befogadható mennyiségben közreadott kötet vagy előadás nemcsak ismeretet ad, hanem megerősíti a szülőföldhöz való ragaszkodást is.
Gyakran szakmai és helytörténeti előadásokkal is megszólítod a helyi közösségeket. Milyen különbséget tapasztalsz abban, amikor személyes találkozás során osztod meg a kutatásodat, illetve amikor írásos formában közvetíted azokat? Mit adhat hozzá az élő szó és a közvetlen kapcsolat a hallgatósággal ahhoz képest, amit egy publikáció nyújt?
Így van. Múzeumi történészként a kutatási eredményeimet nemcsak publikációkban, hanem előadások és tárlatvezetések alkalmával is közvetítem.
Az élő szó lehetőséget ad arra, hogy a mondanivalót a hallgatósághoz igazítsam: mást igényel a szakma, mást a nagyközönség, és ismét mást a diákok. A közvetlen találkozás előnye, hogy azonnali reakciókat, kérdéseket és újabb témajavaslatokat hoz, ami számomra rendkívül értékes visszajelzés. Írásos formában mindez tartósabb nyomot hagyhat, de a személyes kapcsolat élményszerűsége semmivel sem pótolható.
Milyen kutatásokon dolgozol jelenleg, és mik a legközelebbi terveid – akár tudományos, akár ismeretterjesztő vonalon?
Jelenleg a régiónk tűzrendészetének és tűzoltó egyletalapításainak feldolgozásával foglalkozom. Ehhez levéltári kutatások is kapcsolódnak, és az eredményeket tudományos előadásokban és publikációkban szeretném bemutatni. Kutatási érdeklődésem középpontjában továbbra is az 1867 és 1945 közötti időszak áll, amely történelmünk és a Csallóköz szempontjából is rendkívül izgalmas korszak. Ebből fakadóan foglalkozom a csallóközi egyházi iskolák fejlődésével, a gazdaság- és agrártörténettel, a hétköznapi élet kérdéseivel és az impériumváltások hatásaival. Kiemelt figyelmet fordítok a csilizközi régió múltjára, mégpedig elsősorban a szlovákiai és magyarországi levéltári források által.
Közeljövőbeli terveim közé tartozik a PhD-fokozat megszerzése is, a csallóközi sztorik további köteteinek kiadása, még inkább erősíteném a szakmai kapcsolatokat az egyes közgyűjteményekkel, valamint folytatni kívánom a múzeumi gyűjteményünk alaposabb megismerését. Fontos számomra, hogy az egyes témák alapján a környékbeli településeken újabb régióismereti szempontok szerinti gyűjtések induljanak, amelyek idővel egy regionális digitális adattár alapját képezhetik.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma