Gyönyörűséges a magyar nyelv, gazdag, mindent a legkülönbözőbb módon ki lehet vele fejezni, akár ugyanannak a színét és ellenkezőjét is. De épp ezért fölöttébb csínján, értőn kell a nyelvi eszközökkel bánni.
Úgy tűnik azonban, nem mindenki tudja ezt. Mintha mindennek csak a fonákját ismernék. Többnyire a politikához hozzászólók a vétkesek ebben. Ez egy olyan új divat, hogy „válogatott” – fenyegetéssel, zsarolással megspékelt – szótárt használnak. Az utóbbi években ugyanis egyre silányabb a nyilvánosan megszólalók kifejezéseinek az eszköztára. A különböző kommenteket jobb nem olvasni, mert a guta kerülgeti az embert, annyi a primitív zagyvaság bennük.
Ennek sajnos politikai háttere van, a világ ugyanis – minden jel erre mutat – tényleg ketté kíván válni, s ez a szóhasználatban, a viselkedés színvonalában és etikájában is megnyilvánul. Persze mindig a másik a hibás. Amikor Jézus elé vezették a vétkes nőt, hogy ítélkezzen róla, Jézus azt mondta: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ.” (Jn 8.7)
És mi történt? A vádolók eloldalogtak. Ami fölér a beismeréssel. Ma még véletlenül sem történik ilyen.
Mert a szálkát mások szemében észrevesszük, a gerendát saját szemünkben nem.
Részrehajlónak tűnik, de sajnos az az igazság, hogy a hagyományokat tisztelő nemzeti tábornál a racionális érvek a döntők, míg a másik oldalon (a neoliberálissá vált néhai jobboldaltól a kommunistákig) sokkal inkább rafinált és megtévesztő jogi csűrést-csavarást látunk, sőt: a tények teljes mellőzését, saját használatra való átértelmezését.
S mindez olyan, fiataloknak nem ajánlható eszközökkel, hogy a jólnevelt emberfia csak értetlenül szembesül ezzel, s teszi föl magának a kérdést: mindez vajon honnan ered. Mi történt, hogy olyan ez a „csevegés”, mintha a józan észt és a jó ízlést kitiltották volna a közösségi kommunikációból. Meg az elemi udvariasságot, az empátiát is – az emberségről nem is beszélve.
Az a helyzet, hogy a globalista szemlélet végképp nem riad vissza a trágár szóhasználattól, vulgáris „bizonyítékát” saját nézetként prezentálja a szólásszabadság nevében. Hasonló eszköz a tudatos hazugság, az alaptalan hergelés, a fenyegetés.
Olyan ez, mint egy ragályos betegség, s ez a durva, modortalan hangnem az élet más területeit is elfoglalta már: intelligens, művelt emberek nyilatkoznak ilyen hangnemben – s megáll az ember esze: hogy létezik az ilyen?
Vajon megbolondultak? Vagy elfelejtették a gyerekszobájukat, netán nem is volt? A kellemetlen tények elhallgatása, a szleng, az alvilági nyelv, a vulgarizmusok begyűrűztek mindennapi szóhasználatunkba, sőt a művészetbe is, mintha bárki azzal akarná bizonyítani, mennyire rátermett, közvetlen, „népies”, meg ki tudja, milyen nagyszerű. Amikor az egyik a másikon túltenni igyekszik, valós érvek híján azzal a „bizonyítékkal” él, hogy fokozza a kifejezés súlyát: ha te engem értetlennek tartasz, akkor én téged idiótának. Az efféle dühös csapkodást, válogatott kifejezések fokozását pedig folytathatnánk, ennek nincs vége: minden mega, kontra, plusz, szuper, olyan fokozott, mint a mosópor, amely évente rendre fehérebbre mossa a törülközőt.
Miféle tendencia ez? Ezzel akarnak kitűnni? Elfelejtettünk volna választékosan, kultiváltan beszélni?
Hiszen értelmes vita csak akkor alakulhat ki, ha más véleményt tényként elfogadunk, s logikus érvekkel válaszolunk, a hazudozás, félremagyarázás, lehülyézés ugyanis nem vita.
Vagy tényleg vannak, akik ezt nem tudják, s kizárólag alpári kocsmaszinten képesek kommunikálni? Ráadásul sokan úgy tesznek, mintha ez volna a természetes, miközben útszéli kifejezések használatával nyilvánvaló tényeket tagadnak, s szemenszedett valótlanságokat terjesztenek.
A baj tetézése pedig az, hogy a kulturált cselekvés ellen is vétenek. Egy normális országban (azelőtt?) egy politikus (bármilyen szinten), ha olyat tesz, ami egy normális közösségben elfogadhatatlan (hazugság, csalás stb.), akkor lemond. Ma? Még dicsekszenek is botrányos viselkedésükkel. Vagy letagadják, elmismásolják, sőt érdemdúsnak tartják azt. Ilyen például más országok belügyeibe való beavatkozás, ha saját érdekük érvényesítése a tét. Ettől függően bármi lehet a jogállamiság példaképe, vagy akár annak sárba tiprása.
Virágzik a kettős mérce, a valóságot elferdítve és bunkó módon. S ha másképp nem megy, a megfelelő hasznos hülyék segítségével akár a halálos fenyegetést, sőt a merényletet is bevetik. Mert ez egy ilyen stílus, ilyen modor. Bevetik bárhol, leginkább ott, ahol nem lehet, nem zavartatják magukat emiatt. Van újság, amely azon vidul, hogy az ukrán drónok az orosz kőolajvezetéket károsították, s hogy emiatt állítólag az oroszok helyenként már jegyre vásárolják a benzint – az viszont nem jelenik meg zavaró tényezőként, hogy nem csak Magyarország és Szlovákia energiabiztonságát támadták ezzel. S mindez lehetőleg válogatott vulgarizmussal van tele, hogy a kocsmaszinten fölhergelt tömeg által kétes népszerűségre tegyenek szert.
Ha pedig a nép nem akar hinni ennek, az van, amit Brecht mondott:
Ha a nép csalódást okozott a kormányának, le kell váltani a népet.
S ez nem vicc, nem csupán a már ellenőrizhetetlen bevándorlásról van szó, megalapozott ugyanis a gyanú, hogy a hangoskodó kiabálókat hátulról irányítják, a hasznos hülyék gyakran talán nem is tudják (vagy képtelenek fölfogni), milyen háttérhatalomnak szolgálnak a „természetesen nem létező” kormányosok érdekében.
Ezekről mondja Arany János:
„Mely ideálként leng vala / Ifjú lelkem elébe; / Majd vértanúként meghala: / A szent hazának képe: / Ti vagytok-é, kik most szavaztok, / Szatócsok és részeg parasztok, / S megvesztek általa!?!”
Pirruszi – és időleges – dicsőség körvonalazódik, pedig nem ez lehet a jövő. Egy köztársaság dolga az, hogy a köz javát védje, támogassa, egységes akarattal, igyekezettel. És kultivált szótárral, vulgarizmusok, s egyéb nyomdafestéket nem tűrő kifejezések és tettek nélkül.
Aich Péter/Felvidék.ma
