Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati magyarlakta része visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá – véráldozat nélkül. A Magyar Királyi Honvédség 1938. november 5. és 10. között vette birtokba e területeket, s Galánta városa 1938. november 10-én fogadta a bevonuló magyar csapatokat.
A Csallóköz visszacsatolásának részese volt a kis- és nagyselmeczi Thold Dezső gyalogos ezredes vezette székesfehérvári 2. gyalogdandár (régebbi nevén: 2. vegyesdandár 1. gyalogsági parancsnoka), amely Medvénél váltott partot a Dunán. A dandár gyalogságát alkotó székesfehérvári „Szent István” 3. honvéd gyalogezred és ikeralakulata, a székesfehérvári 24. honvéd gyalogezred két menetvonalon masírozott tovább, a 3-asok – Csilizpatas–Padány–Nagyudvarnok–Tőkés–Pozsonyeperjes–Tallós birtokbavétele után – Galánta, ikerezredük pedig Dunaszerdahely végcéllal.
Szent István bakái 1938. november 10-én vonultak be Galántára. A magasztos eseményről az MTI a következőkben tudósított:
„Galántához közeledve a lelkesedés egyre fokozódott. A húszévi cseh rabság alatt az 5000 főnyi lakosságú község magyarsága teljesen egybe forrott. A fiatalság, amely már a cseh megszállás alatt született, izzó magyar érzésről és lángoló hazaszeretetről tett tanúbizonyságot.
Vitéz [sic!] T[h]old Dezső ezredes vezetésével érkeztek a csapatok a község határába, ahova a cserkészek és a közönség már eléjük mentek. Nemeskajal község lovas bandériummal várta a honvédcsapatokat, s sietve vitte hírül, hogy mikor vonulnak be községükbe a magyar katonák.
A magyar honvédek a lakosság határtalan örömujjongása és éljenzése közben vonultak be Galántára, ahol a község főterén diadalkapuval és cigányzenekarral várta őket a község vezetősége. A katonazenekar a Himnuszt játszotta, amelyet az egybegyűlt óriási közönség együtt énekelt.
Jandly-Döbrentei Sándor volt galántai főszolgabíró mondta az első beszédet a járás közönsége és a járás nevében. Beszéde alatt a közönség szűnni nem akaró lelkesedéssel ütemesen kiáltotta: Horthy! Horthy! Imrédy! Imrédy! Hitler! Hitler! Duce! Duce! Kánya! Kánya!
Dudás József községi bíró felszólalása után a község lelkipásztora, Letocha József szentszéki tanácsos köszöntötte a magyar honvédeket az egyház és az iskolák nevében. Beszéde nemcsak a közönséget, hanem a bevonuló, sok ünneplést végigélt honvédsereget is meghatotta. Mint volt [császári és királyi hadi] tengerész-lelkész jelentkezett a magyar Szent Korona bevonult csapatainak parancsnoka előtt. Elmondta, hogy 20 évvel ezelőtt, amikor Horthy Miklóst a [császári és királyi] hadiflotta főparancsnokává nevezték ki, a Főméltóságú asszony a polai tengerészek gyönyörű templomában uráért szentmisét mondatott. Ő mondta a szentmisét és a Főméltóságú asszony arra kérte, hogy ott messze idegenben, Polában, magyarul mondjon egy Miatyánkot férjéért.
A plébános nagy hatású beszéde végen bejelentette, hogy a felszabadítás napja fogadalmi ünnepe lesz Galántának.
Pollák Kálmán római katholikus igazgató beszéde után megható jelenet következett. Az emelvényen magyarruhás kislányok kibontották azt a magyar zászlót, amelyet a cseh uralom alatt elzárva kellett tartani. A zászlói vitéz [sic!] T[h]old Dezső ezredes megkoszorúzta.
Kuthy Matild a galántai leányok nevében mondott üdvözlő beszédet és megkoszorúzta a bevonult honvédcsapatok zászlóját.
Bócz Árpád a járás tanítói nevében, Kovács Jenő a keresztényszocialista párt és iparosok nevében, Plank Péter a munkások, Mészáros Etelka az iskolás leányok nevében köszöntötte a magyar katonákat. Dr. Sperl Jenő olasz nyelven Olaszország vezérét, a Ducet éltette.
Az üdvözlések után vitéz [sic!] T[h]old Dezső ezredes megköszönte a könnyekig megható lelkes fogadtatást és annak a reményének adott kifejezést, hogy a felszabadított föld újabb ezer évig a magyarok birtokában marad.
Ezután a közönség és a honvédek a plébániatemplomba vonultak, ahol Letocha József plébános Te Deumot mondott.
Este a községet kivilágították és a lakosság a késő éjszakai órákig lelkes örömmámorban úszott a felszabadulás örömünnepén.
Rendkívül megható jelenet volt, amikor a Galántától hét kilométerre északra fekvő Vága község száztagú küldöttsége sírva kért felvilágosítást a bevonuló honvédcsapatoktól, hogy községük felszabadul-e, mert úgy tudják, hogy Vágára a honvédcsapatok nem vonulnak be.
Nagy nehezen tudták őket megnyugtatni, amikor tudtukra adták, hogy a község az eddig megállapított magyar és cseh demarkációs vonal közé esik és így a magyar katonák egyelőre nem vonulnak be, de a község Magyarországhoz visszakerült. A küldöttség boldogan fogadta a honvédcsapatok parancsnokának megnyugtató kijelentését.”
A Felvidékünk – honvédségünk c. nagyszabású munka egyik írásában Mécs Alajos tollából más, érdekes részleteket is olvashatunk: „Ott álltunk az érsekújvár–trencséni vonalon, a bakterház előtt és megállapodás szerint vártuk, hogy a csehek elhagyják Galántát. Ez alatt a félóra alatt egymást érték a megindító jelenetek.
A község felől, semmivel sem törődve, hét tagból álló lovas bandérium jött felénk. Borjúszájú, lobogó ingben, fokossal a kezükben vágtattak végig az úton a derék magyarok – mert hogy azok voltak, már messziről is láttuk. Szinte hozzánőttek a paripa hátához. Vezetőjük megállt az egyik őrnagy előtt, fokosával katonásan tisztelgett és jelentette:
– Alássan jelentem, három Vilmos- és négy Radetzky-huszár megjelent.
A tiszt meghatottan szorított kezet velük. Bizony kicsordultak a könnyek és hogy valami másra terelje a szót, dicsérni kezdte a legények lovait.
– A maguké ezek a szép lovak?
– Hát nem egészen úgy, csak körülbelül. A csehek fényesítették ezeknek a szőrét. Tetszik tudni, átalakultunk rekviráló bizottsággá, én voltam az elnök.
Feltűnt, hogy a bakterház előtt, pedig a vonat nem is járt még, vadonatúj egyenruhában, piros zászlóval a kezében ott állt egy magyar vasutas. Törtük a fejünket, hogy kerülhetett előbb ide, mint a katonaság. Lassan kiderült a rejtély. Pozsonyban szolgált a derék ember s amikor meghallotta, hogy erről a vidékről iszkolnak a csehek, felvette régi egyenruháját és kiállt a régi posztjára.
Ez a vasutas egyébként más meglepetést is tartogatott számunkra. Az őrház mögül előkerült néhány moré. Fantasztikus ruhájukban szinte jelképei voltak a húsz év óta üldözött magyar dalnak. Vezetőjük úri kiállású ember volt, egyik lábán fűzős cipőt, a másikon cúgost viselt, a banda többi tagjai csak amúgy, mezítlábosan dideregtek mellette. A prímás fején össze-vissza töredezett keménykalap, baloldali, túlságosan tátongó nyílásában zöld madártoll díszlett. A nagy nap örömére frakkot vett fel, amelynek két szárnyát valami ügyes kéz lekanyarította s ebből foltozta be a nadrág folytonossági hiányait. Ez a prímás lopakodott elő frakkja alatt hegedűvel s terjesztette elő a cigányság nagy kérését.
– Tessék megengedni, hogy a katonaság előtt muzsikálva menjünk be a városba.
– Nem lehet az, fiam, – mentegetőzött az egyik századparancsnok, – nem illik be a katonai rendbe. Tudod, elől megy a katonazene, aztán jön a lobogó, aztán a gyalogság, a tüzérség…
– Hát úgy gondolnánk, hogy egy kicsit oldalt, srégen mennénk – hangzott a közbevető indítvány.
– Úgy sem lehet, fiam, nem férünk el a közönség miatt.
– Akkor legalább a huszárság előtt…
Nem tudom kivárni az alkudozás végét, de néhány óra múlva, amikor Galántára bejöttek honvédeink, valahol a menetelő oszlop vége táján bizony cigánymuzsika hallatszott. Ott muzsikáltak a derék füstösök az egyik géppuskás osztag előtt, de mivel féltek a lovaktól, meg a géppuska csöve is folyton mozgott a hátukban, mindig hátra néztek. Ahányan voltak, annyiféleképpen muzsikáltak, de ennél szebb indulót nem hallottam még.
Galántán volt az utolsó nagy fogadtatás. Ezrek és ezrek vártak bennünket. A galántai Te Deumnál szívet facsaróbb ünnepet alig éltem át.
A templom belseje ünnepi fényárban úszott, a lobogóerdő alatt egymás mellett térdeltek egyszerű magyar asszonyok és a magas rangú katonák. A kóruson katonazenekar játszotta az ujjongó egyház dalait, odakint az esti szürkületben ezernyi sokaság énekelte a Himnuszt. Ennél szebb feltámadási képet még festő nem festett.
S az ájtatos, szíve mélyéből imádkozó tömeg közepette felrémlett szemem előtt azoknak a magyaroknak az arca, akik a demarkációs vonalon túlról jöttek kérdezősködni, vajon ide kerülnek-e? Nem tudtam reménykedő tekintetüket elhessegetni. Ott láttam őket az oltár gyertyalángjaiban, könyörgésre emelt kezüket a pap áldásosztásában.
A felvidéki gyönyörű ünnepnapoknak ezek voltak a legfájdalmasabb jelenetei. Ugyan mit válaszolhattunk volna ezeknek az egyszerű embereknek, akik ősi írásokkal, a leghihetetlenebb érvekkel jöttek bizonygatni magyarságukat.”
Reménységük pár hónappal később valóra vált, hiszen a magyar–cseh-szlovák határmegállapító bizottság 1939. március 7-i budapesti megállapodása értelmében tizennyolc falu – köztük Vága is – hazatért, így a vágaiak az isteni Gondviselés nagyszerűségét maguk is érezhették, amikor 1939. március 14-én zászlódíszbe öltözött falujukba, virágeső közepette bevonultak a honvédek.
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
