A napokban újra kezembe vettem az egyházi jóváhagyással 1981-ben magyarul is megjelent Sikeres emberek című kötetet. Idézek az Életpéldák századunkból alcímet viselő 200 oldalas kiadvány előszavából: „Isten, a Művész nem ismétli önmagát. Századunk háborúinak, viszályainak, nyomorának és szenvedésének sötétjén csodálatosan sugárzik át azoknak az embereknek élete, akik az Ő világosságát és szeretetét közvetítik.“
Tizennégy ember – van köztük férfi és nő, fehér-, sárga- és rézbőrű, pap és világi, tudós, gyakorlati ember, hosszú életű és fiatalon elhunyt – életútját, hivatását, hitének, lelki életének alakulását mutatja be a könyv, akik „valamennyien kortársaink, vagy legalábbis apáink kortársai voltak, s így kétszeresen is van mondanivalójuk számunkra“ – olvasható az előszó végén.
Ezek egyike Alexis Carrel francia sebész, fiziológus. Kidolgozta az erek összevarrásának biztonságos módszerét, amiért 1912-ben elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat. Mélyen vallásos, sőt szinte már misztikus ember volt, de hosszú út vezetett valódi megtéréséig. Egyetemi évei alatt meginogni látszik addigi vallásos meggyőződése, és nem látja, hogy találhatja meg Istent. Nem lázad ellene, szoros értelemben vett ateista sem lesz.
Ellenkezőleg: keresi a hozzá vezető utat. Paradox módon azonban úgy látja, hogy csak egy csoda, „azaz Isten közvetlen megnyilvánulásának orvosi megtapasztalása“ adhatná meg az alapot a benne való hithez.
Megtörtént a csoda Lourdes-ben, ahová elkísérte a 22 éves súlyos beteg Marie Bailly-t. A lány betegségének végső stádiumára való tekintettel nem merik bemeríteni a gyógymedencébe, csak lemossák a hasát, s viszik a barlang elé.
Maga Carrel utoljára 14 óra 20 perckor vizsgálta meg a beteget, de amikor nem egészen fél óra múlva újra feléje tekint, látja, hogy a beteg arcszíne javult, légzése normális. 14 óra 55 perckor megállapítja, hogy a hashártyán előbb észlelt daganat eltűnt, az érverés rendes. A beteg jobban érzi magát, és négy nap óta először eszik. Az orvosok újból megvizsgálják: teljesen meggyógyult. És Carrel? Megrendül. Imájából a hit hangját lehet kihallani. Hiszen megtörtént, amit kívánt.
Ennek a csodás gyógyulásnak és Alexis Carrel megtérésének történetét olvasni lehetett katolikus lapokban, először én is onnan értesültem róla. Ám az imádságról szóló elmélkedését a fent jelzett kötetben olvastam. Érdemes kiragadni belőle néhány megfontolandó és elgondolkodtató meglátást, észrevételt.
„Az imádság meghatározása“ fejezetben egyebek mellett azt írja, hogy: „A valódi imádság nem szokványos szövegek egyszerű recitálása, hanem oly misztikus állapot, melyben tudatunk belémerül, beléoldódik Istenbe.“ Hozzáteszi, hogy ez az állapot nem értelmi jellegű, ennélfogva a bölcselők és a tudósok számára hozzáférhetetlen és érthetetlen.
A következő, „ Az imádság technikája. Hogyan imádkozzunk?“ címmel tárgyalt fejezetben megállapítja, hogy: „Imádkozni a kereszténységben annyi, mint elindulni Isten felé, Istenre irányulni.“
Ami az imádság formáját illeti, számos változata van, a röpke fohásztól a mély elmélkedésig, s az imádság hatékonysága nem függ ünnepélyességétől, nagyságától, szépségétől.
Néhány sorral odébb pedig így fogalmaz: „Az imádságok, melyek mint hatalmas felhő emelkednek a föld színéről, éppúgy különböznek egymástól, mint azoknak a személyisége, akik imádkozzák őket.“
Carrel a „Hol és mikor imádkozzunk?“ címet viselő fejezetben azt írja, mindenütt lehet imádkozni: utcán, gépkocsin, vonaton, hivatalban, iskolában, gyárban. De hozzáteszi, jobban tudunk imádkozni erdők, mezők, hegyek, vagy szobánk magányában. A liturgikus imák színtere természetesen többnyire a templom.
„De bárhol imádkozzunk is, Isten csak akkor szól az emberhez, ha ez békességet teremt magában. Benső békénk egyrészt szervezetünk és szellemünk állapotától függ, másrészt a környezettől, amelyben élünk.“
Az imádság pszicho-fiziológiai hatásaival kapcsolatban megállapítja a szerző, hogy még a gyönge értékű imádság is, mely nem mint bizonyos formulák gépies elmondása, kétségtelen hatást gyakorol az imádkozó viselkedésére, erősíti a vallásos érzést és az erkölcsi érzéket. És ha az imádság habitusunkká vált és valóban buzgó, hatása nyilvánvalóan észlelhető.
„Mintha tudatunk mélyén láng gyúlna föl. Az ember valódi mivoltában látja önmagát. Ráeszmél önzésére, bujaságára, tévedéseire ítéleteiben, gőgösségére. Meghajol az erkölcsi kötelességteljesítés parancsa előtt. Megpróbálja megszerezni a szellem alázatosságát. S így megnyílik előtte a kegyelem birodalma.“
„Gyógyító hatások“ – Ezt a fejezetet azzal indítja Alexis Carrel, hogy az emberek figyelmét érthető módon mindig az imádság gyógyító hatásai kötötték le leginkább. Azokban a körökben, ahol még imádkoznak, ma is gyakran beszélnek az Istenhez vagy szentjeihez intézett könyörgések folytán történt gyógyulásokról. Ám ha olyan betegségekről van szó, amelyek maguktól vagy orvosi úton is elmúlhattak volna, mint írja, nehéz megállapítani, mi volt a gyógyulás tényleges oka.
Majd így folytatja:
„Az imádság eredményeit csak azokban az esetekben lehet bizonyosan konstatálni, ahol már a gyógyító módszerek vagy alkalmazhatatlanok voltak, vagy csődöt mondtak. A lourdes-i orvosi hivatal nagy szolgálatot tett a tudománynak, amikor kimutatta a csodás gyógyulások kétségtelen valóságát. /…/ A csodát a gyógyulás rendes folyamatának végletes meggyorsulása jellemzi. Kísérleteik folyamán a fiziológusok és sebészek eddig még ilyen gyorsulást soha nem észleltek.“
Egy bekezdéssel lejjebb Carrel doktor hozzáteszi, hogy a csodához nem szükséges, hogy maga a beteg imádkozzék. Lourdes-ban hitetlenek s még beszélni sem tudó kisgyerekek is meggyógyultak, mert valaki a környezetükben imádkozott. Hozzáfűzi, hogy a másért mondott ima mindig termékenyebb, mint az, amit magunkért mondunk.
A nyolc oldalnyi elmélkedés utolsó fejezetéből kiemelném: „A vallásos érzést tehát joggal hasonlíthatjuk szervezetünk oxigénszükségletéhez. Az imádságot pedig bizonyos módon a légzés funkciójával állíthatjuk párhuzamba. /…/ Istenre olyan elemien van szükségünk, mint a vízre vagy a levegőre. Az imádság adja meg az embernek személyisége teljes kibontakozását, párosulva az intuícióval, az erkölcsi és esztétikai érzékkel és az értelem fényével. /…/ A lélek pedig értelem is, érzelem is. Együtt kell tehát szeretnünk a tudás szépségét és Isten szépségét.“
Tény, hogy a lelkiségi kiadványokban, katolikus közösségi oldalakon szép és lélekemelő gondolatok, hasonlatok olvashatók az imádságról, de ami a legfontosabb, amire Jézus buzdít bennünket: Szüntelenül imádkozzatok! Valakinél olvastam: Az imádság ott kezdődik, amikor az ember megsejti Isten nagyságát és hódolva meghajol előtte.
Bodzsár Gyula/Felvidék.ma
