A Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezetének szervezésében március 8-án emlékeztek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeire. A szentmise után az emlékezők a Pozsonypüspöki temető ravatalozójánál gyülekeztek, hogy Kutsera József honvéd sírjánál koszorúzzanak.
A megemlékezés elején Fogszlinger Attila, a Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket, többek között Lengyelország és Magyarország katonai attaséját, Nagy Mónikát a Pozsonypüspöki Óvoda és Alapiskola igazgatóját, Jégh Izabellát, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának elnökét, Szelepcsényi Sándort, tiszteletbeli Csemadok tagot és a megemlékezés ünnepi szónokát Neszméri Tündét, a Csemadok elnökségi tagját, Pozsony megyei képviselőt.
A megemlékezés elején elhangzott Vörösmarty Mihály Szózata, majd Szabó Szilvia a püspöki magyar alapiskola tehetséges tanulója szavalt. Ez után Neszméri Tünde mondott ünnepi beszédet:
„Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyik legdicsőbb időszaka. A magyar szívek ünnepe. A fellendülés és a fejlődés a győztes történelmi események közé emeli a 178 évvel ezelőtt történteket.
A magyarságot, a velünk együtt élő népekkel a többi nemzet példaképként tisztelte, ugyanis a forradalom azt példázta, hogy a szabadságért küzdeni igenis megéri. Voltak nemzetek, melyek segíteni is igyekeztek, így többek között, a lengyelek is.”
A lengyel származású Kutsera József részt vett a szabadságharcban, majd Püspökin telepedett le. Sírja az egyik központi helye a március 15-e alkalmából szervezett megemlékezéseknek. Itt emlékezik a városrész lakossága a szabadságharc hőseire. Emléktáblát ne keressünk a síremléken, csak az itt lakók emlékezete őrzi, hogy nevezetes személy nyugszik alatta – mondta Neszméri Tünde, aki beszédében a lengyelek szerepéről is szólt.
Kossuth Lajos 1848 őszén utasította gr. Teleki Lászlót, a kormány párizsi megbízottját, hogy az 1831-es lengyel felkelés Franciaországban élő egykori tábornokai közül többeknek ajánlja fel a szolgálat lehetőségét a magyar honvédseregben. Annak vezetéséből ugyanis akkor még hiányoztak a kellő tapasztalatokkal rendelkező parancsnokok, ezzel a lehetőséggel többen éltek is. Ekkor érkezett a honvédsereghez Henryk Dembiński. A bécsi forradalom leverése után Magyarországra érkezett Jozef Bem is, aki 1848. november végén az erdélyi sereg parancsnoka lett, Dembiński a magyar főseregé, a Feldunai hadseregé, később pedig a felső-magyarországié, míg ez utóbbit később a harmadik lengyel tábornok, Wysocki vezette. Fontos megemlíteni Jerzy Bulharyn ezredest, a felső-tiszai harcok során jó katonai hírnevet szerzett dandár-, majd hadosztályparancsnokot, vagy az 1849 nyarán Magyarországra érkezett gr. Zamoyski Wladislaw ezredest, aki a fősereg Temesvárig tartó visszavonulása során tűnt ki. A lengyelek a Habsburgok és az 1849-ben megjelenő oroszok ellen a saját szabadságukért is harcoltak.
A szónok idézte az 1848. december 1-jén megjelent közlöny néhány sorát, mely a lengyel honvédek avatásáról szólt. „A katonai tisztelgés után felhozaték dobszó és tábori zene kíséretében a lengyel és magyar színeket viselő zászló; a belvárosi plébános, főtisztelendő Sámuel úr megáldá és fölszentelé azt.Leírhatatlan volt a lelkesedés. Láttunk könnyezni ősz férfiakat, kik látták a múlt viharait, s kik hajótöréseikből semmit sem mentettek ki egyebet, mint ama reményt, miképp: Nincs még veszve Lengyelország.”
Neszméri Tünde beszédét az alábbi gondolatokkal fejezte be:
„hiszem, hogy a múltat tisztelni kell, tanulni belőle. Hiszem, hogy a magyar történelem dicsőséges időszakait meg kell ünnepelni. Hiszem, hogy a múltunk tragédiáira emlékeznünk kell, ez formál bennünket, alakít, persze bízom benne, hogy okulásképpen tanulunk is belőle.
Tisztelt emlékezők, a mai napon a lengyel-magyar barátságra is emlékezünk, ne felejtsük el, Közép-Európa népei egymásra vannak utalva, összeköt minket a több mint ezeréves múlt és a jelenünk. Hogy a múltból mennyire tudunk okulni és milyen lesz a jövőnk, az rajtunk múlik. Magyarként csupán azt kérhetjük, Isten áldd meg a magyart, és a velünk együtt élőket! Hozzáteszem még, abból az imából kiindulva, amit ma a templomban kaptunk, azt is kérjük: Szent oltárodnál térdre hullva kérünk, szabad hazánkat, óh, áldd meg minékünk!”
Felvidék.ma
