Amikor felhalmozódik a veszélyes hulladék, akkor a gátszakadás bármikor bekövetkezhet.
Borzadály, hogy mi mindent adnak el irodalom címén, és miként nyafognak tömegével a magukat írónak képzelő, vagy másokkal őket nem minden ellenszolgáltatás nélkül íróvá kinevező papagájok, hogy itt a sok könyvük, és nem hívják őket, pedig ennyi kötet után már igazán, meg csakugyan, valóban, és miért nem kell az irodalom az ifjúságnak, nagyközönségnek…
… pedig hát az az igazság, hogy még a Nobel-díj sem garancia arra, hogy valóban művészi teljesítmény eredménye az, amit az egekbe emeltek, vagy csupán elvetélt kísérlet, melléktermék, salak, esetleg veszélyes szellemi hulladék.
A meddőhányó hegyek mutatják a természetben is, hogy mennyi az értékes anyag, és mennyivel több az értéktelen akár az energia számára fontos urán, vagy a tároláshoz szükséges lítium, de még az arany vagy a vasérc esetében is. Az alumínium előállításához szükséges bauxitból kinyert timföld után maradó vörösiszap pedig allegóriája is lehetne ennek a történetnek!
Lássuk be, hogy a legnagyobb irodalmi díjak odaítélésének alig van köze az irodalomhoz
(Márquez az egyik, negyven éve, akinek mégis), sokkal inkább a nemzetközi politikai helyzethez és szándékokhoz, amikor nem az írót, nem a művet veszik alapul, hanem azt az országot, népet vagy politikai rendszert, amelyben az illető él, vagy éppenséggel keresnek bizonyos prekoncepció alapján egy témához illeszthető személyt vagy művet, hogy annak a nyelével üthessenek egyet egy olyan valamin, amit bizonyos prekoncepció alapján nemkívánatosnak nyilvánítanak.
Persze mindezt olyan kacifántos köntösben tálalják a világ elé, mintha valóban irodalmat kívánnának eladni, mint a nagypiacon, ahol vitamindús gyümölcsökkel csábítanak, de a pult alatt drogot terjesztenek! A melegpropagandát kívánván segíteni például 2004-ben így hangzott az indoklás: „Zenés, többszólamú hangvételéért, kiemelkedő nyelvezeti stílusáért, valamint könnyedségéért, mellyel nyilvánvalóvá teszi korunk társadalmának közhelyeit és azok lehengerlő erejét.”
Így már van két magyar irodalomhoz sorolható (de szellemiségében megkérdőjelezhető) irodalmi Nobel-díj is (és azóta ezeknek sok ezer becsvágyó majmolója).
Az egyik egy több milliárdos harcirepülőgép-vásárlás engesztelő kompenzálása a svéd királyi akadémia által, hogy kiengeszteljék a nagytőkét, és kimentsék az antiszemitizmus vádja alól (mert annak nevezhető, ha valaki nem a cionisták bankjai által pénzelt gyárak termékeit veszi, például F15-ös gépeket) azt a kormányt, amely ezeket a pénzeket a svéd piacon kívánja elkölteni (Grippen vadászgépekre). Ilyen hivatalos mártással körítve: „Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.
A másik díj pedig annak az ideológiai és politikai mételynek a támogatására szolgált, mely szerint nem lehet jogállam az, amelyik a saját népének érdekeit fontosabbnak tartja, és az önálló, független döntésekkel az emberi alapértékeket, a családot, a hagyományokat és a keresztény szellemiséget helyezi előtérbe a mindenféle meleg-, gender-, migráns- és haszonelvű uzsoraelmélettel szemben. Mert a magukat felsőbbrendűnek képzelő ítélkezők szerint totális diktatúra, elnyomó rendszer az, amelyik támogatja a nemzetközi politikai bűntények által elszakított területeinek népét, szellemi gyarapodását, de az ítélkezők önkényesnek minősítik azt, ha törvényekkel korlátozzák az emberidegen magatartásformák megjelenését. Ezért ennek a „diktatúrának” a bírálóját ilyen indoklással díjazták: „Látnok erejű műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette megerősítik a művészet erejét”.
Csak szerényen megjegyezném, hogy ha az, ami most Magyarországon van, „apokaliptikus terror” lenne, és művészet lenne az, ha valaki megveti és leköpi a magyar nemzeti hagyományokat és kulturális örökséget és a keresztény kultúrkört, akkor ebből a fertőző moslékból nem kérnék.
Szerintem Alfred Nobel sem gondolta volna, hogy hagyatékának gondozói ennyire belevesznek majd a katyvaszgyárak mocsarába.
A liberális homály és vörösiszap-katasztrófa fenyegetése nem múlt el. Itt a Felvidéken utolsó esélyünk is elvész a megmaradásra, ha ez a szennyáradat felülkerekedik.
Mihályi Molnár László/Felvidék.ma
