„Ki lehet olyan botor, hogy a XX. századi magyar közbeszédek tengeréből kimerít egy kiskanálnyit, s azt hiszi, e cseppben megmutathatja a tengert?
(…)Vigaszunk és reményünk Márai Sándor, aki a Füves könyv egyik aforizmájában így bátorítja bölcsen a túl merésznek látszó szellemi kalandra indulókat: ,,Gondolj arra, mennyi mindent írtak, gondoltak előtted,a gondolatoknak micsoda óceánjai pihennek a múltban, s miféle zuhanással árad minden új korban az emberi gondolatok bősége a jelenségek és tünemények összességéből.” A folyamat tehát megállíthatatlan, bátrat lépni pedig nem tilos. A XX. század magyar beszédei 118 szónoklat közlésével tekint végig a múlt századon (…). Mivel a szakmai hitelesség mellett nagyon fontosak voltak számunkra az olvasók szempontjai, a beszédek sorát a magyar történeti felfogás mai trendjeihez igazítottuk, (…) ezzel párhuzamosan pedig vigyáztunk, hogy a rövid kommentárral ellátott beszédek érdekesek és olvasóbarátak legyen.”
(Részlet a főszerkesztő előszavából)
Vajda Barnabás a révkomáromi Selye János Egyetem adjunktusa, jelenlegi szakterülete az 1945 utáni egyetemes történelem, főleg a hidegháború társadalomtörténete és hétköznapjai. Ezen felül történelemdidaktikus, azaz nemcsak a történelem iskolai tanításának leghatékonyabb módszerei érdeklik, hanem azon stratégiák is, amelyek segítségével a történettudomány a szélesebb, nem szakmai közvéleménnyel képes kommunikálni tudását. Eddig két önálló könyve jelent meg: Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom (2005) és Monoszlóy Dezső (monográfia 2006). Ezen felül tucatnyi könyv és tankönyv szerkesztője.
A kötet előszava: Előszó
Ki lehet olyan botor, hogy a XX. századi magyar közbeszédek tengeréből kimer egy kiskanálnyit, s azt hiszi, e cseppben megmutathatja a tengert? Mi értelme szembesülni rég- és közelmúltunk szóáradatával, ha tudjuk, tapasztaljuk, hogy Magyarországon a kimondott szavak rendszerint már másnapra meggörbülnek, elferdülnek, hamissá nyomorulnak? És különben is: lehet-e, szabad-e valakiről sugallni valamit egy-két beszéde alapján, ha az illető életében több százat vagy több ezret mondott? Vigaszunk és reményünk Márai Sándor, aki a Füves könyv egyik aforizmájában így bátorítja bölcsen a túl merésznek látszó szellemi kalandra indulókat: „Gondolj arra, mennyi mindent írtak, gondoltak előtted, a gondolatoknak micsoda óceánjai pihennek a múltban, s miféle zuhanással árad minden új korban az emberi gondolatok bősége a jelenségek és tünemények összességéből.” A folyamat tehát megállíthatatlan, bátrat lépni pedig nem tilos.
A XX. század magyar beszédei 131 szónoklat felidézésével tekint végig a múlt századon úgy, hogy a témák túlnyomóan politikatörténeti eseményeket érintenek, kisebb részben kulturális, művészeti vagy tudományos jellegűek. Mivel a szakmai hitelesség mellett nagyon fontosak számunkra az olvasók szempontjai, a beszédek sorát a magyar történeti felfogás mai trendjeihez igazítottuk, s ha nem is mindig sorsfordító, de fontos vagy jellemző beszédeket gyűjtöttünk össze, ezzel párhuzamosan pedig vigyáztunk, hogy a rövid kommentárral ellátott beszédek érdekesek és olvasóbarátok legyen. Ha ezen felül a beszédekből valamilyen összefüggő kép bontakozik ki a magyar XX. századról, akkor az Agave Könyvek elérte a célját.
Ilyen jellegű munka tudomásunk szerint még soha nem jelent meg magyarul. Magunk sem értjük, miért nem jutott eddig senkinek eszébe válogatást adni (mert csakis válogatást lehet!) a múlt század magyar szónoklataiból. Fölmerülhetne, hogy nem voltak beszédek, ez azonban nem igaz. Egyrészt a magyar retorikának nemes hagyományai vannak, s ez nem szakadt meg 1900 után sem. Eseményből sem volt hiány (hajaj!), és önjelölt, magukat kéjjel hallgató paprikajancsi szónokokból is tudunk mondani egyet-kettőt (ha nem többet). Meglehet viszont, voltak gondolatok, álmok, remények, megvalósíthatónak hitt, emelkedett eszmék, amelyeket valaki valahol mondatokba öntött, csak hangja, szava nem kapott nyilvánosságot, nem maradt fenn. Kézenfekvőbb ok az az összefüggés, amely a szabad szó és a szabad politikai rendszerek között áll fenn. A nyilvános megszólalások létének és fejlődésének legtermékenyebb talaja a szabad közélet; ahol nem lehet szabadon szólni – márpedig a XX. században, s nemcsak Magyarországon, sokszor nem lehetett –, ott hogy virágozhatna a szabad szó? Különösen a XX. század második felében, de korábban is, a szólásszabadságnak Magyarországon – képletesen – sokszor betörték a pofáját, de azért beszédet sokat mondtak; lehet, hogy túl sok volt köztük a csapnivaló? Azután feltételezhető, hogy az efféle beszédek összegyűjtéséhez kevés volt az idő. A század szintetikus történeti összefoglalásai, a hozzájuk tartozó szöveg- és dokumentumgyűjteményekkel együtt, 2000 után kezdtek megjelenni; viszont érdekes, hogy ezek is előnyben részesítették az írott dokumentumokat a szóban elhangzottaknál. Valljuk meg, a magyar közvélemény tényleg kisebb jelentőséget tulajdonít a nyilvánosan elhangzó szónak, mint mondjuk a szónoklatot nagyon is hatékony műfajnak tekintő angolszász kultúrkör. S mert ez így van, nekünk nincsenek olyan háttéranyagaink, mint például az amerikaiaknak, akik a What they said in…-sorozatban évről évre, témákra bontott, szó szerint idézetekben követhetik nyomon, olvashatják, ellenőrizhetik közéleti szereplőik nyilatkozatait. Végül fölmerülhet még a kérdés: lehetséges volna, hogy maga a közzététel, a beszédek közzé és vita tárgyává tétele a gond? Elriasztotta volna a potenciális szerkesztőket az, amivel nekünk is szomorúan szembesülnünk kellett, hogy tudniillik túlnyomóan ocsmányságokból, aljasságokból, de a legjobb esetben is álnok és féktelen demagógia tömkelegéből áll a XX. századi magyar oráció? Esetleg az akasztott meg eddig efféle összeállítást, hogy nagyon is nyilvánvalóvá válhat általa, kik és hányszor váltottak köpönyeget, álltak át, cselekedtek másként, húztak ehhez vagy ahhoz, jócskán meghazudtolva korábbi énjüket? Tartós érvényűt, egy évszázadon át szólót nem könnyű mondani – belátjuk –, de amennyi hazugság a magyar XX. században fölgyülemlett, azt emészteni fogjuk még jó pár évtizedig.
Brian MacArthur kiadónknál megjelent tavalyi könyve, A XX. század nagy beszédei jelezte, az olvasók mennyire szeretik ismert emberek beszédeit olvasni, s milyen nagyra tartják közvetlenül, az elhangzott szövegeken keresztül nyomon követni emberek, korok, nézetek alakulást. A XX. század magyar beszédei is időrendben halad végig a századon. 59 különböző évből 97 szónokot szólaltat meg 118 témában, 1901-től 1999-ig. Az összes beszédre érvényes, hogy nyilvánosság előtt elhangzottak; nagy részük rögtönzés, máskor előre megírt szöveget mondtak el vagy olvastak fel a szónokok. Mindenesetre élő szövegek, amelyek közé esszé, levél, interjú vagy kiáltvány nem került, de amelyek eredetüket tekintve nagy változatosságot mutatnak. Legnagyobb részük (mintegy 50) a közbeszéd legjellemzőbb helyéhez, az Országgyűléshez kötődik; mások népgyűléseken, bizottságokban, bírósági termekben vagy egy adott párt fejtágító szeánszán hangzottak el. Egy harmadik csoportot alkotnak – és erre szándékosan törekedtünk, hogy oldjuk a túl feszes politikai jelleget – az emlékbeszédek, pohárköszöntők, megemlékezések, gyászbeszédek és az egyházi jellegű, noha nem mindig templomban elhangzó beszédek.
Természetesen nem hagyhattuk ki azokat a beszédeket, amelyek emblematikus személyiségekhez kötődve legtöbbünk tudatában a XX. századdal kapcsolatos történelmi ismereteink szerves részét alkotják. Élmény és élvezet olvasni Apponyi Albert XIX. században gyökerező veretes szavait, hallani vélni Tisza István határozott hanglejtését, miközben parlamenti ellenzékével viaskodik, vagy elveszni Bárdossy László félelmetesen higgadt okfejtésében. Gömbös Gyula karizmája még a megsárgult újságlapokról is átsüt, miként Rákosi Mátyás és Csurka István is sok ezrekhez tudott/tud szólni lebilincselően. Berzeviczy Albertet, Csáky Istvántés Juhász Gézát már sokkal kevesebben hallották, de ahogy Szamuely Tibor győri fenyegetőzéséből, Nagy Ferenc 1945-ös nemzetgyűlési megnyitójából, Tamás Gáspár Miklós megafonos tüntetési beszédéből, Csengey Dénes szimbolikus tévélefoglalásából vagy Antall József Mindszentyre emlékező már-már imájából kitűnik: a jó szónok lebilincseli és magával ragadja hallgatóságát, legyen az pár fő vagy óriási tömeg, és attól is függetlenül, hogy szavaikat ma haladónak vagy elrettentőnek halljuk.
Jól látható, hogy csak kevés megszólalónak volt módja, hogy klasszikus, stilisztikailag alaposan kidolgozott szónoklatot tartson. Ez mindenképpen igaz a század két legmeghatározóbb szónokára: Bethlen István miniszterelnökre és Kádár János miniszterelnök-pártfőtitkárra, akik ezt valószínűleg annak köszönhetik, hogy hosszabb időt töltöttek hatalomban, és nemcsak képességük, hanem beszédíróik is voltak hozzá. Csak náluk volt lehetséges, hogy az előbbi 4, az utóbbi 8 beszédén keresztül a személyes stílus, a vissza-visszatérő és karakterhez kötődő fordulatok is megcsillanjanak, ami mások egy-egy beszédében alig lehetséges. Mindkettővel, de különösen az utóbbival roppant óvatosan kellett bánnunk, nehogy ,,agyonnyomják” saját korszakukat. Kádárnál lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, hogy szónokságát olyan korban csillogtathatta, amikor mellette mások (sokan!) egyáltalán nem szólalhattak meg; az viszont, hogy kiváló szónok volt, és személye meghatározott több évtizedet, indokolja a hangsúlyos jelenlétét.
Könyvünk természetesen egy dátum-mágiáraépül, hisz a hosszú XIX. század legalább 1914-ig tartott, a XXI. meg talán már 1989-cel elkezdődött; mettől meddig tartott hát a XX. század? Nyilvánvalóan vannak az időszakon belül domináns, hangsúlyosabban, ergo több beszéddel képviselt évek: 1914, 1919, 1956 vagy 1989 és 1990 jelentősen felülreprezentáltak, és nemcsak azért, mert a háborúk és a forradalmak sok erős személyiséget dobtak felszínre, hanem azért is, mert maguk a történelmi események is parancsolják egy efféle kronologikus összeállításban az évek szövegszerű illusztrációját. Egyébként azonban semmi más, csak a számmisztika indokolja, hogy az első beszéd 1901-ből, az utolsó pedig 1999-ből származzon, mint ahogy az is önkényes, hogy a század bizonyos éveiből egyáltalán nincsenek beszédek. Az 1945-ig tartó korszakban az okozott jó értelemben vett problémát, hogy kit hagyjunk ki; ugyanis a sok jó szónok, Rákosi Jenő, Andrássy Gyula, Rakovszky István, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Kéthly Anna, Klebelsberg Kunó, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Földi Mihály és mások mind helyet követeltek maguknak. 1948 után viszont eltűnik az, amit az oráció sava-borsának szokás tartani: eltűnnek a nagy egyéniségek. Dominálni kezd a személytelen, hivatali stílus. Az élőszót felváltják a rendeletek (amelyekkel technikai értelemben sem lehet vitatkozni), az egyéni véleményt felváltja a kollektív állásfoglalás, a véleményütközés helyett pedig megkérdőjelezhetetlen utasítások hallatszanak. A század elejéről származó beszédekben az olvasó még élvezettel lehet tanúja a szónokot befolyásolni akaró bekiabálásoknak (ezeket természetesen benne hagytuk a szövegben), 1948 után viszont nincsenek bekiabálások. Nagy a csend. Túl nagy. Ha sehonnan máshonnan nem tudnánk, mennyire volt szabad az elmúlt évszázad a nyilvános politikai vita szempontjából, már ezek a beszédek is egyértelműen elárulnák.
A nyilvános politikai (pár)beszéd szempontjából 1989-ben mindenképpen új korszak kezdődött, és a dátum-mágia kényszerített bennünket, hogy időegyenesünk a XXI. századig húzódjon. Ezt egyáltalán nem bántuk meg, így derülhetett ki ugyanis a rendszerváltozás – szónoki szempontból vett – egyik iszonyú ellentmondása. Egyfelől 1989 erőteljes és hirtelen változásainak következtében a nézeteknek és a beszédeknek olyan energikus feltörése tapasztalható a több évtizednyi elfojtás után, amely minden szempontból, mennyiségileg, minőségileg és szélsőségeit tekintve is újszerű. S ha ehhez hozzáadjuk a média korábban nem létező effektusait (például használóinak soha nem látott számát, gyorsaságát és manipulatív hajlamait), akkor nem túlzás azt állítani, hogy a század utolsó évtizede radikálisan eltéraz előző kilencven évtől. Másfelől viszont épp a közölt beszédek mutatják (mire jók a megörökített szavak, mondatok!), hogy az 1989 utáni kornak, a politikai establishmentnek éppúgy, mint nekünk mindnyájunknak sokkal több közünk van a korábbi korszakok mindegyikéhez(!), mint azt felületes memóriánk sugallja. E két ellentmondásos hatás okozta az egyetlen objektív korlátot a szerkesztés során; tudniillik tudomásul kellett vennünk, hogy saját korunkról, közvetlen tapasztalataink alapján túl sok mindent tudunk – a szavakon túl is. Amiből az következik, hogy az 1989 utáni szónoklatok tökéletesebb válogatását csak egy majdani, csak erre a korszakra vonatkozó beszédkötet tudja megvalósítani.
Joggal kérdezheti a tisztelt Olvasó, miért találja meg ezt vagy azt a beszédet, mások meg miért hiányoznak. Az itt szereplő 118-at kb. 300 beszédből választottuk ki, és a merítés még nagyobb is lehetett volna. Tisztában vagyunk vele, hogy ízlés dolgaként mennyi beszéd hiányolható vagy éppen más szempont szerint volna válogatható. Hiába volt híres vitázó Rassay Károly, nem fért bele a két háború közötti korszakba, amelyben nemcsak hemzsegnek a kiváló szónokok (Prohászka vagy Klebelsberg), hanem jellemzőnek sem éreztük a nevét. Ellenben igen boldogok lettünk volna, ha a 60-as, 70-es években, amikor diktatórikus jellegénél fogva, szabad parlament, szabad sajtó és független bíróság hiányában évtizedekig a szónoklás mint műfaj pangott, találhattunk volna akár csak egyetlen Rassayhoz hasonló kaliberű szónokot. Gömbösből több is elkelt volna – persze stilisztikai értelemben –, Horthyt viszont, aki egy korszak nevét adta, nem hagyhattuk ki, bár hadilábon állt a szónoki szavakkal. Különösen azokért a beszédekért fáj a szívünk, amelyek önmagukban kiválóan megállnának, de amelyeket vagy terjedelmi okokból, vagy azért, mert nem illettek abba a virtuális narratívába, amelyre az Agave akarta fűzni a XX. századot, ki kellett hagynunk. Sütő András míves beszédet mondott Antall József ravatalánál 1993. december 18-án, csakhogy ebből a nemzeti hangvételből volt már jobb ízelítőnk. Sajnáltuk viszont, hogy bizonyos emberektől vagy témáról egyszerűen nem találtunk közlésre alkalmas beszédet; emiatt nem tudtuk megszólaltatni Endresz György pilótát (végül az ő parlamenti üdvözlése olvasható), sportolókat (Puskás Ferencet, Papp Lacit), vagy éppen olyan tudós feltalálót, mint Rubik Ernő. De megintcsak hihetetlenül nagy volt a kísértés, hogy idegen nyelvű, nem magyar embertől származó, ám igen erősen magyar vonatkozású beszédeket felvegyünk a válogatásba. Margaret Thatcher korszakos jelentőségű magyarországi látogatása vagy Borisz Jelcin egészen kiváló beszéde 1992. november 11-én az Országgyűlésben, nagy-nagy kísértés volt a szerkesztőknek. Végül csupán egyetlen esetben engedtünk: Cyrus Vance beszéde a Szent Korona 1978-as hazahozatalakor olyan sok szállal kapcsolódik a század mi szemünkkel látott sztorijához, hogy föl kellett vállalnunk ezt az egy kivételt. Amióta a munka előrehaladtával megértettük, hogy a beszédek számának növeléseegy ponton túl nem képes minőségileg befolyásolni a századról alkotható képet, azóta bátran vállaljuk a válogatás miatti esetleges kritikát.
A lapokon nem egy olyan beszéddel találkozhat az Olvasó, amelyről úgy hisszük, hogy annak tartalma vagy egy-egy hívószava: „Harmincmillió magyar országa” (Rákosi Jenő, 1902); „Ezt a háborút elvesztettük” (Tisza István, 1918); „Egy kis és távoli nemzet fia vagyok” (Szent-Györgyi Albert, 1937); „A fehérterror fog eluralkodni” (Grósz Károly, 1988); „Lettek volna ott!” (Szentágothai János, 1993) stb. – szállóige-szerűen beépültek a köztudatba. Bethlent, Bajcsy-Zsilinszkyt, pláne Gömböst bőségesen szokta idézni a szakirodalom, és a jellemző mondatok még akkor is hajlamosak belénk ivódni, ha olyan nagykaliberű notórius hazudozóktól származnak, mint amilyen Rákosi Mátyás volt. Bizonyos beszédek intenzíven élnek („Csapataink harcban állnak”, Nagy Imre, 1956), bizonyosak eltorzultak („Aki nincs az MSZMP ellen, az vele van”, Kádár, 1961), egyes jobb sorsra érdemes kijelentések pedig egyáltalán nem tudtak meghonosodni. A beszédek esetleges olvasói „újramérésének”, „újrasúlyozásának” az volt az egyik feltétele, hogy az eredeti szövegnek és az eredeti szövegkörnyezetnek adjunk hangsúlyt. A minimális szerkesztői kommentáron kívül ezt a célt szolgálja, hogy közöljük a szónok saját (esetleg nagyon ismert) szavainak teljes (teljesebb) környezetét, és még inkább az, hogy beszédét a kortársak, az egykori események láncolatába, valamint saját szónoki fejlődésének kontextusába is belehelyeztük. Példa lehet Serédi hercegprímás és Ravasz püspök 1941-es felsőházi beszéde a 3. zsidótörvény kapcsán; ahogy ott és akkor elutasították a törvényt, az aligha lehetne védhető, ha Magyarországon normális politikai viszonyok lettek volna. A fokozódó fasizálódás és a háború miatt azonban szavaik relatív értéket kapnak, különösen ha tudjuk, a magyar Országgyűlés korábban simán eltűrt olyan beszédeket, mint amilyeneket például Meskó Zoltán vagy Hubay Kálmán mondtak. (Mindkettejük uszításából hosszasan idézünk.) De vehetnénk Grósz Károlyt is. Abból, ahogy korábban üdvözölte őt a magyar közvélemény és a nyugati sajtó, egyáltalán nem következett a „fehérterroros” beszéde; mégis e miatt a beszéd miatt a mai napig nevéhez tapad (joggal) az ortodox bolsi emblematikus stigmája. Megint máskor úgy véltük, a szónok ismeretlensége tudja a legtökéletesebben érzékeltetni egy-egy kor jellegzetességeit vagy abszurditásait. Hiába volt saját kora meghatározó alakja például Keresztes-Fischer Ferenc vagy Nagy Ferenc, szavaikat csak ritkán olvashatjuk, pláne az alig ismert Trubinyi Jánosét, Somssich grófét, Kókai Jánosnéét vagy Juhász Gézáét, noha beszédeik, mondanivalójuk a maguk idejében és az adott helyen nagyon is jellemzőek voltak. És szólnunk érdemes azokról a beszédekről, amelyek esetében a szavakon túli hatás szempontjából lényeges tudni, hogyan próbálták meg őket meghiúsítani: Tisza ún. zsebkendőszavazás előtti felszólalása (1904), a szlovák Milan Hodža magyarul elmondott panasza a csernovai incidens ügyében (1907), vagy éppen Slachta Margit (1948) bátorsága, miközben a Marosán-Kossa tandem vérlázító bekiabálásaival néz szembe – ezek a beszédek nemcsak hihetetlen izgalmakat tartogatnak töredékes formájuk ellenére is, hanem az adott korról is mindent elmondanak, No comment-üzemmódban.
Van-e, volt-e a XX. századnak Kossuth Lajosa? Volt-e összhang a szónokok szavai és tettei közt? Sajátos magyar jelenség-e a hazug politikus? A magunk részéről az ítéletmondásnál sokkal izgalmasabbnak tartjuk azt a finom, hálószerű diskurzust, amely az egyes beszédek között kirajzolódni látszik. Tamás Gáspár Miklós 1988-ban ugyanúgy a Kossuth-szobor tövében éltette az ellenzéket, mint ahol például Nagy Imre is állt, amikor bejelentette hazánk Varsói Szerződésből történő kilépését. Bárdossy, Imrédy és Szálasi utolsó szó jogán elmondott beszédeit ugyanabban a zeneakadémiai nagyteremben hallgatta a tomboló tömeg, ahol nem sokkal később felemelő tanévnyitót tartott Kodály Zoltán. Hát ha még megnézzük, micsoda network alakul ki az egyes szónokok egymásra utalgatásaiból! Az hagyján, hogy Kéthly Anna Klebelsberggel vitatkozik, Bajcsy-Zsilinszky meg Gömbössel. Az már bizarrabb, hogy gróf Ambrózy egy lapon emlegeti Károlyi Mihályt és Kun Bélát;hogy a parlamentben a Marosán György által sarokba szorított Slachta Margit Nagy Imréhez(!) könyörög menedékért kétségbeesésében, de még bizarabb, hogy évek, évtizedek, sőt, majd egy század távlatából Kéri Kálmán tábornok Stromfeld Aurélra, BárdossyKárolyi Mihályra és Kun Bélára, Kádár pedig Horthyra utalgat. A Gömböstől jól ismert „Magyar testvéreim!” visszacseng Darányi Kálmán 1938-as győri szónoklatából, valamint Nagy Imre 1945-ös beszédéből. A Donáth Ferenc által összehívott monorierdői kempingezésen Csurka Istvánt ugyanúgy ott találjuk, mint a korábban Bibó sírjánál beszédet mondó Kenedi Jánost, noha útjaik ezután eltérő irányokat vesznek: az előbbit például a Magyar Út Körök mozgalmi gyűlésén halljuk beszélni a „transzvesztita virágárus fiúlány rétegről”, akik „vöröscsillaggal a gomblyukukban árulták a hazát”. Sok példát lehetne felhozni helyek és idők furcsa koincidenciáiról, anélkül, hogy e bizarr panoptikum megelevenítését prekoncepciószerűen elhatároztuk volna. Mi a Nyájas Olvasóra bízzuk a 129, kronologikus rendbe rakott szónoklat „újramérést”, „újrasúlyozást” éppúgy, mint annak eldöntését, mely szónoknak és mely történelmi szereplőnek tulajdonít elszámolnivalót a történelemmel, nemzettel és igazsággal szemben.
A szöveggondozásról annyit, hogy a beszédeket az olvasás gördülékenysége érdekében mai nyelven, mai helyesírással, de igyekezetünk szerint teljesen szöveghűen adjuk vissza. Ahol terjedelmi okok miatt kénytelenek voltunk rövidíteni vagy ahol kihagyásokat egészítettünk ki, ott a rövidítést vagy az elmaradhatatlannak ítélt szerkesztői betoldást szögletes zárójelbe […] tettük. Megtartottuk a régies megszólításokat, szószerkezeteket, az élőbeszéd hangulata pedig azt kívánta, hogy a szövegekben benne hagyjuk a korabeli hallgatóság reakcióit; ezek a beszéd eredeti elhangzása közbeni reakciók: bekiabálások, helyeslések vagy éppen gúnyos megjegyzések stb. kerültek a közönséges (…) zárójelbe. A parlamenti naplóból vagy a korabeli sajtóközlésből kifelejtett betűk, szavak, továbbá a pótolt névelők, kötőszók és az idegen szavak szögletes zárójelbe tett magyar megfelelői nem a szerkesztői önkény eredményei, hanem minden esetben a folyamatos olvasást segítő eszközök. A minden szónoknak kijáró egyenlő esély szellemében ahol csak lehetett, a beszédeket teljes terjedelmükben közöljük, de még ahol olvasóink türelmének határát is feltételeztük, ott is nagyon iparkodtunk, hogy a túl hosszú beszédet úgy rövidítsük, hogy az csonka formájában is a beszélő eredeti szándékát tükrözze.
A kor hű történelmi és retorikai érzékeltetése érdekében teljes hitelességre törekedtünk, ezért igyekeztünk összevetni az összes föllelhető beszédváltozatot. Az országgyűlési, szó szerinti napló és a korabeli sajtó (például Budapesti Közlöny, Pesti Napló, Szociáldemokrácia, Nyugat stb.) mellett támaszkodtunk rádió- és tévéfelvételekre is, továbbá természetesen azokra a történészi szakmunkákra, amelyekben – többek között Ablonczy Balázs, Gál Vilmos, Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Huszár Tibor, Izsák Lajos, Karsai Elek és László, Kovács Ákos, Nagy József, Ormos Mária, Pölöskei Ferenc, Romsics Ignác, Sipos Péter, Szakolczai Attila, Szarka László, Tar Attila, Zeidler Miklós és mások – forrásokat közöltek, és amelyek nélkül efféle munka nem volna lehetséges. A beszédek pontos forrásjegyzékét a kötet végén közöljük.
A szövegek felkutatásában a legnagyobb segítséget Molnár Tamástól kaptam, Varga Bálintnak pedig főleg azért vagyok hálás, hogy a könyv koncepcióját kezdetektől részletesen megvitathattam vele. Nagyon köszönöm két szaklektoromnak, Bihari Péternek és Hornyák Árpádnak őszinte és kritikus meglátásaikat, Brenner Péternek pedig a szövegek alapos szerkesztését. Végül köszönettel tartozom családomnak: Emőkének, Rebekának és Dávidkának, hogy eltűrték a tőlük elrabolt időt; szeretetük itt sugárzik ezeken a lapokon.
Az Agave Könyvek azt szeretné, ha A XX. század magyar beszédein keresztül láthatóvá válnék, miként változtak az emberek, velük együtt a közéleti megszólalási móduszok. Saját körünkből kilépnünk persze lehetetlen: „Ez a XX. századi történelem, a miénk, a szomszédoké – elég vigasztalan” – sóhajtott föl Konrád György a sopronpusztai határnyitáskor 1989-ben. Beszéljenek magukért a szövegek, hisz értékük, súlyuk, fontosságuk legfőbb ítésze, a történelmi időn kívül, a Nyájas Olvasó.
XX. század magyar beszédei – Szerkesztette: Vajda Barnabás, Agave Kiadó, 2007.
litera.hu
