Napjainkban talán már nem teszik fel a címben szereplő kérdést diákjaink a tanárnak, ám néhány évtizede ez még gyakran előfordult. Pályám elején bizony nálam is érdeklődtek az akkori tizenévesek afelől: vajon nekem milyen autóm van, avagy miért nincs semmilyen?
Arra könnyen rájöttem, vajon mi motiválhatja a gyereket e kérdés feltevésében, miért foglalkoztatja őt mindez. Azt is sejtettem, milyen következtetéseket vonhatnak le mindebből diákjaim.
Tudtam, hogy az autó az ezerkilencszázhetvenes évek elején már egy pedagógusnál is státusszimbólumnak számított. Nem is igen volt rá példa huszonegynéhány tagú tantestületünkben, hogy ne rendelkezett volna valaki valamilyen járművel. Sőt, akadt, akinek már akkor is márkás autója, hozzá itt-ott szép motorkerékpárja is volt. Mi se ezzel, se azzal nem rendelkeztünk. Helyettük volt egy babakocsink meg két kicsi gyermekünk az induláshoz.
Mondom, sejtettem a motivációt, nagyon is értettem a kérdést, meg a gondolatokból is elég jól tudtam olvasni. Azért megpróbáltam diákjaimnak elfogadhatóan válaszolni, érdeklődésüket higgadtan kielégíteni. Elmondtam, hogy tudom és feltételezem, milyen jó, ha az embernek van saját kocsija, amivel sok mindent meg tud oldani, részben önállósítja és függetleníti magát. Ám ez még nem minden, s lehet élni e nélkül is. És van egy másfajta gyarapodás is, amit szellemi-lelki gazdagodásnak-gazdagságnak nevezünk.
Mi feleségemmel együtt magyartanárok voltunk; ezen kívül pedig még idegen nyelveket oktattunk. Szerettük a művészeteket, a történelmet is. Fontosnak tartottuk, hogy megismerjük a szülőföld, az ország nevezetességeit-értékeit; bejárjuk a magyar nyelvterületeket, hogy lehetőségeink szerint ablakot nyissunk a világra is. S mindezt hála Istennek igen jól meg tudtuk valósítani autó nélkül is. Igen sokat utaztunk a magunk módján. Mentünk gyalog, autóbusszal, vonattal, később repülővel is. Lehetőségeinkhez és anyagi kereteinkhez mérten természetesen. Az utazás azonban nálunk mindig kiemelt helyen szerepelt.
Magyartanárként bejártuk a Felvidék, Erdély és az anyaország sok-sok tájegységét; elzarándokoltunk Madách, Mikszáth, Petőfi, Arany, Jókai, Balassi, Móricz, Kölcsey, Kazinczy, Ady, Babits, Vörösmarty és mások szülőhelyére; a kolozsvári Házsongárdi és a budapesti Kerepesi úti temetőbe, hogy fejet hajtsunk nagyjaink síremléke, szelleme előtt. Láttuk a nemzeti kincseinket őrző gyönyörű múzeumainkat, a művészetünket reprezentáló galériáinkat stb. Bejártuk az egyes csatahelyeket, híres várainkat, kastélyainkat. Minderről kirándulónaplókat vezettünk, fényképeket készítettünk, s ezeket bizony volt alkalmuk megtekinteni diákjainknak is. A mi vagyonunk, kincsünk beépült mindennapi munkánkba, azaz az oktatásba is, tehát a szellemi értékekből mások is részesültek. Így nem volt miért szégyenkeznünk autó nélkül sem, meg azért sem, hogy legtöbbször hátizsákokkal indultunk útnak a három gyermek társaságában.
Amikor aztán nagyobb utakra is vállalkoztunk, s eljutottunk Európa több országába, sőt a távolabbi Tunéziába, Izraelbe, Egyiptomba is; s eltöltöttünk néhány napot a tengernél is, egyik értelmiségi barátom szegezte nekem a kérdést: vajon miből jut minderre? Mondtam neki, például abból, hogy nem szívunk el naponta 30-40 cigarettát, aminek az éves költsége körülbelül annyi, mint az irigyelt utunk. Ennyit tehát az érintett kérdésekről és válaszokról, illetve az életfilozófiákról!