A szombati választások során hatalmas vereséget szenvedett az MKP. Nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy kiesett a parlamentből, hanem azzal is, hogy legfőbb vetélytársa, a Híd kétszer annyi szavazatot kapott, mint ő. Hogy az európai parlamenti választásokon még oly erős támogatottságot élvező párt hogyan zuhant egy év alatt ilyen mélyre, annak számos oka van, amelyet mind külön-külön elemezni kell.
A legfőbb ok azonban az, hogy Bugárék sokkal inkább felismerték a mai felvidéki magyar valóságot, mint Csákyék.
Ez a valóság pedig a következő: mindössze százezer olyan magyar maradt a Felvidéken, aki nem csak magyarul beszél, hanem magyarul is gondolkodik, érez; és ez a tudat mind személyiségének, mind cselekedeteinek egyik legfontosabb mozgatórugója. Nem az őrjöngő nacionalizmusról beszélek, hanem arról az egészséges örömről és önbizalomról, amely arról szól: magyarnak születtem, és ez büszkeséggel tölt el; és ez a határozott érzés segít abban, hogy tiszteljem mások (adott esetben a szlovákok) identitástudatát is. És nem kell ahhoz sem meghajolnom, sem megalkudnom, hogy elfogadjanak – hiszen én sem várom el, hogy mások meghajoljanak előttem. Valószínűleg mindössze ennyien maradtunk, akik úgy gondolják, a kettős állampolgárság evidencia, és méltóságon aluli, hogy ezt bárki is megkérdőjelezze, vagy alku tárgyává tegye.
Bugárék azt is nagyon jól felmérték, hogy a többségnek elege lett abból az MKP-ból, amelynek mellesleg ők is tagjai voltak. Az emberek a változásra szavaztak. Azonban ez a változás felemásra sikerült: a Híd semmiféle újítást nem jelent, ha csak nem azt, hogy félig magyar, félig szlovák párt lett belőle. De új személyiségeik nekik sincsenek, meghatározó tagjaik ugyanazok maradtak, akiket egyszer már meguntunk az MKP-ban. Képesek lesznek-e másképp politizálni? Képesek lesznek-e jobban képviselni a magyar érdekeket, mint előzőleg? Majd meglátjuk. Ebben a pillanatban ne az acsarkodáson törjük a fejünket.
MKP-nak azonban, ha nem akar eltűnni a süllyesztőben, valóban meg kell újulnia. Ugyanis hiába ismeri el Csáky képességeit számos európai politikus, és hiába tekint rá partnerként, tisztelettel az összmagyarság politikai képviselete, ha egyszer itthon izolációba került, és a tömeg sem tudja elfogadni. Ezért a pártba friss gondolatokkal érkező fiatalok kellenek. Igen ám, de hol vannak ezek a fiatalok? Akik melldöngetésükkel nem keltenek ellenszenvet, és akikben ugyanannyi a politikusi tehetség, mint az ambíció? Sajnos, a legtöbb nagy reményű ifjú titánról előbb-utóbb kiderült, hogy inkább csak a saját anyagi érdekeit képviseli, mint az enyémet, a miénket – ezzel pedig elriasztották a tisztességesebbjét a párttagságtól. Ha mégis vannak értelmes és jó kiállású fiatalok a pártban, akkor azonnal el kell kezdeni preferálni őket. Végre nemcsak hallani szeretnénk róluk, hanem látni is őket. És ha nincsenek?
Akkor a mi dolgunk, hogy bekerüljenek. Az MKP-ra 100 ezer ember szavazott – feltételezem, hogy ebből legalább 60 ezren értelmiségiek. (Ugyanis aki a szlovákiai média hatása ellenére a pártra szavazott, annak tájékozott, saját gondolatokkal is rendelkező, némi emlékező tehetséggel is megáldott személyiségnek kellett lennie, élő magyarságtudattal.)
Vajon ebből mennyi lehet a fiatal, azaz a húszas-harmincas generáció? Legyünk pesszimisták, mondjuk azt, hogy 10-20 ezer. Ebből mindazoknak, akik szeretnek politizálni, azonnal be kell állniuk az MKP soraiba, legalább azért, hogy elmondják a véleményüket, milyennek szeretnék látni a pártot. (Ebben a pillanatban nincs reális esély egy új, harmadik magyar párt hosszú távon való sikerére.)
Ugyanis a kérdés nem az, hogy mi lesz az MKP-val, hanem hogy a magyar szellemiség fel tud-e még emelkedni a Felvidéken, vagy pedig bele kell nyugodnunk, hogy unokáink már szlovákul fognak hozzánk szólni. Ezért az MKP bukása az utolsó pillanat, hogy felébredjünk Csipkerózsika-álmunkból. Az a helyzet, hogy miközben mi, fiatalok állandóan mondjuk a magunkét – a Facebookon meg az internetes újságok kommentjeiben, netalán a jobbféle kocsmákban –, nem teszünk semmit. Képtelenek voltunk összehozni egy vacak tüntetést a Malina Hedvig-esetben, a nyelvtörvény ügyében; passzívan tűrjük, hogy tönkretegyék falvainkat, iskoláinkat; senki sem nézett utána, igaz-e a pletyka, miszerint a szlovák nemzetiségűek bizonyos banktól nagyobb hitelt kapnak, ha magyar területen építkeznek; nem gyűjtöttünk elég pénzt a Thália Színháznak; végül pedig senki sem állt föl, és mondta ki hangosan: igenis nekem kell a magyar állampolgárság. Ilyenek vagyunk: gyávák és némák. (Persze, ez is egy hosszú folyamat eredménye, amit érdemes lenne tanulmányozni.) Olyanok vagyunk, mint a nagyra nőtt csecsemők: elvárjuk, hogy az apuci, azaz az MKP mindent elintézzen helyettünk. Ennek azonban az is az oka, hogy a magyar érzelmű fiatalok elveszettnek érzik magukat, nem tudják, hova is kellene fordulnunk gondolatainkkal. Nincsenek fórumok, ahol nem csak virtuálisan, hanem valóságosan is fel lehetne lépni. Ezért mindennél fontosabb egy látható civil szféra, valamint egy jól működő, konzervatív-nemzeti média kiépítése.
Vannak ugyan civil szervezeteink, de nem működnek eléggé együtt (és nem kapnak elég nagy teret a sajtóban), ezért nem tudnak erőteljesen fellépni. Azt is fel kell fogni, hogy a civilség itt a Felvidéken nem jelenthet abszolút politikamentességet. Olyan stabil bázist kell kialakítani, ami beállhat az MKP mögé, akivel kölcsönösen segíthetik és kontrollálhatják egymás tevékenységét. Csak így tudjuk biztosítani fennmaradásunkat. A jövő tehát a húszas-negyvenes generáción múlik – ám ebben a folyamatban az idősebbeknek is megvan a maguk fontos szerepe. Nekik fel kell fogniuk, hogy a saját területeiken (például tanítás, média, színház, írás, politika, egyház, stb.) jobban oda kell figyelniük az ifjú tehetségekre. Az ő munkájuk most nem abból áll, hogy kifejezzék önmagukat, hanem hogy felismerjék azokat a fiatalokat, akikre a későbbiekben építeni lehet, és a megfelelő utat kell biztosítaniuk a számukra. Úgy is mondhatnánk: most már nem magukért, hanem a jövőért kell lobbizniuk. Ez a vonal teljesen hiányzik a hazai közéletből. A fiataloknak viszont nem kéne belerúgniuk az idősebbekbe, hálából.
Sürgősen meg kell vizsgálnunk továbbá, hogy a hazai magyar média milyen hatással volt a most kialakult helyzetre. Vajon az Új Szó hegemóniája hogyan és mennyire befolyásolta az eseményeket, a közgondolkodást? Azonban a „fújszózásnak” nincs semmi értelme, inkább egy tárgyilagos médiaelemzésre lenne szükség, amely az indulatos szavak helyett a tényekre helyezné a hangsúlyt. Nem olyan szörnyűség elkészíteni az ilyet. Remélhetőleg vannak média-szakos hallgatók, akik szakdolgozat gyanánt segíthetnék az efféle kutatásokat – és nem kell feltétlenül a hazai egyetemekben gondolkodnunk, ha egyszer azok olyanok, hogy még egy Trianon-konferenciát sem mertek felvállalni. És jó lenne az eredményeket a világ elé tárni: nagyon kíváncsiak lennénk rá. A másik oldalon meg kéne erősíteni a Felvidék.Mát és a Szabad Újságot. De nem úgy, hogy orrból-szájból emkápézunk. A Felvidék.Mának sokkal vonzóbb külalakot kéne felvennie, és sokkal modernebbnek kellene lennie. Igaz, a Szabad Újság sokat javított az imidzsén – azonban ilyen szinten nem lehet besorakozni az egyik oldalra, mert hiteltelenné és fárasztóvá válik. Az embernek hetilapunkat lapozgatva az az érzése támad, hogy elsődleges szempontja teret adni az Új Szóban háttérbe szoruló Csákyéknak, a felvidéki közélet lehető legjobb, legszélesebb informálása helyett. Fel kéne fognia, hogy nem egy szűk kört kell képviselnie, hanem széles tömeget kell megszólítania. És nem hiszem, hogy túl jó ötlet megjelentetni minden cikket a Felvidék. Mán, amit a Szabad Újság is lehoz. Jelenleg a felvidéki magyarságnak nincs európai színvonalú, érdekes és izgalmas sajtóterméke, és nincs olyan nemzeti-konzervatív orgánuma, amely ne sugározná magából az „őskövület vagyok” rossz szájízét. Csak miután megerősítettük magunkat politikai vonalon, a civil szférában, valamint a médiában, lehet szó a következő nagy lépésről: alapiskoláink megsegítéséről.
A Felvidéken jelenleg százezer magyar-magyar maradt. Az utolsó dolog, aminek itt most az eszünkbe kell jutnia, a mások szidása. Fel kell végre ismernünk a saját felelősségünket is, és itt az ideje, hogy a sírás helyett cselekedjünk. Nem csak Csáky, Duray, Berényi – esetleg Bugár felelőssége, hogy megszólalunk-e még holnap is magyarul.
Hübsch Dráfi Anikó
