Gondolkodom ezen a számon: van-e, lehet-e valamilyen jelképes üzenete? Hiszen 106 évvel ezelőtt Trianonban egy nemzetet téptek darabokra. Van-e gyógyulás, létezik-e kiút ebből a feldaraboltságból? Amikor minden évben megemlékezünk erről a – Moháccsal felérő – nemzeti tragédiánkról, van-e évről évre aktuális üzenete a múltnak? És eszembe jut, hogy létezik a Szentírásban a 106. zsoltár. Felütöm, átolvasom és végigfut a hideg a hátamon: magyar emberként benne érzem magam, benne vagyunk.
Csupán két apró részletet szeretnék idézni ebből a közösségi bűnvallásból, merthogy ennek tartja a szakirodalom a 106. zsoltárt. Az elején találjuk az alábbi kérést: „Gondolj rám, Uram, amikor megkegyelmezel népednek, gondoskodj rólam, amikor megszabadítod!“ Ebben a kérésben benne van az egyén és az ő közössége, a népe. Felvidéki magyar emberként azt mondom: benne vagyok én, és az én felvidéki magyar népem, de az egész magyar nemzetem is. Benne vagyok én és azok, akik közé tartozom. Meggyőződésem ugyanis, hogy
nem lehet nemzet, pontosabban nemzeti kötődés nélkül élni!
Kozmopolitának lehet lenni, szabad világpolgárként lehet mindent elfogadni, mindent befogadni és tolerálni, de a lelke mélyén az ember valahová kell, hogy tartozzon. Hiszen hordozza magában a nemzeti kultúráját, nyelve logikáját, történelmének mélységeit és magasságait, nemzete mentalitását, álmának és számolásának nyelvét, nemzeti konyhájának ízeit. És ezek az emlékek a bensőnkben ugyanott laknak, ahol édesanyánk hangjának, simításának az emléke. A fenti kérést azzal a bizonyossággal fogalmazza meg az évezredek homályába merülő ismeretlen szerző, hogy az Isten a népe fölött áll és végül meg fog kegyelmezni az ő népének. Ez a mi reménységünk is. Himnuszunkban, nemzeti imánkban, ezért fordulunk áldáskéréssel az Istenhez. Távol legyen tőlem, hogy pontosítsam Kölcsey imádságának szavait, de
amikor jókedvet és bőséget kér, akkor eszembe jut, hogy jó lenne egységet is kapni: nemzeti egységet. Ránk férne.
A nemzeti összetartozás napján feltételezzük, hogy egyszer eljön ez a nemzeti egység is. Nem lenne rossz a közjogi sem, de a lelki egység mindenképpen hiányzik. A trianoni széttépettség nyomán, úgy tűnik, hogy mi magunk hozzászoktunk az önmagunk megosztásához és sajnos műveljük is rendesen. Itt is, meg odaát is. Tájainkon a legmarkánsabb repedés most ott mutatkozik, hogy „jól csinálja a Gubík, vagy rosszul?” Odaátról meg azt észleltük a közelmúltban, hogy „biztos választás”, vagy „áradjon”?
Nagyon is ránk fér, hogy kezdjük sokkal komolyabban venni a nemzeti összetartozás fontosságát!
Forgatom magamban a zsoltáros kérését és rádöbbenek: itt valami baj van! A zsoltáros kérésében ott van benne a mi bajaink diagnózisa is. Az egyén önmagát teszi első helyre és csak utána beszél a népéről. Sokkal szimpatikusabb lenne, ha azt mondaná: kegyelmezz meg népednek és nekem is. De nem ezt mondja! S ebben azt a figyelmeztetést látom, hogy önmagában súlyos baj az, ha az egyén önmagából akarja levezetni a nemzetét. Ez a látás létezik, ma is megvan, de nem Isten szerint való. A zsoltáros megfogalmazása azt bizonyítja számomra, hogy a hibát, a tévedést – hogy ne mondjam a bűnt – annyira meg lehet szokni, hogy már észre sem vesszük, hogy fordítva ülünk a lovon. Nagy veszély ez előttünk is! A kérés második fele, hogy „gondoskodj rólam, amikor megszabadítod”, ugyanezt az emberi tévedést erősíti. Ha ezt a mai politika nyelvén kellene megfogalmaznom: az individualizmus – bármennyire is tetszetősen hangzik – nem fog közösséget teremteni!
Az összetartozás nem egy konstans állapot. Azon dolgozni kell, mert különben elvész.
Ha a magam érdekét helyezem az első helyre, vagy a hasonszőrűek érdekeit, akkor az zsákutca lesz. Akkor oda jutunk, hogy a határon túli magyar csak élősködik a nemzeten, főleg az adóforintokon. És különben se szóljon bele más ország sorsába. Ez már az a mélység, amit Trianon óta magunknak ástunk… Ezt a szétszakítást nem foghatjuk a nagyhatalmakra!
Trianon után, 90 évig többnyire siránkoztunk a sorsunkon, már amikor lehetett. De jött egy paradigmaváltás. A széttépettség gyásza helyére odakerült az összetartozás célja. Ám a mai emléknapon nemcsak általános igazságokat kellene pufogtatnunk a nemzet egységesítésének a fontosságáról, az egység előnyeiről, hanem komolyan végig kellene gondolnunk, hogyan állunk ezzel a saját szűkebb pátriánkban?
Van-e még olyan eszme, vagy olyan cél, ami mögé fel tud sorakozni a felvidéki magyarság?
Persze a leglátványosabb cél a bűvös 5% elérése lenne, de ez csak a jéghegy csúcsa. Ráadásul már ebben sem gondolkodik egyformán minden felvidéki magyar. Ennek a látványos célnak az elérése mögött meg kell húzódnia egy valóságos egységnek, valóságos összetartozásnak, ami igazából többről szól, mint az 5%. Hosszú távon, a megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében jó lenne egy olyan egységes felvidéki magyar közösség tagjaként élni, amelyik, például nemzeti ünnepeinken – március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án, október 6-án – nemcsak a kivezényelt iskolásokkal és a helyi nyugdíjasklub tagjaival koszorúzza meg a helyi emlékjeleinket, hanem ott vannak a magyar családok: nagyszülők, szülők, gyermekek.
Egy olyan összetartó közösség víziója lebeg a szemem előtt, amelyikben fontosak ezek a jelképes dolgok is, meg a méltó megélhetés szülőföldünkön.
Amelyik fontosnak tartja, hogy legyen végre államalkotó tényező abban az államban, amelynek polgára, amelyben dolgozik és adózik, amelyhez lojális. Egy olyan közösség víziója lebeg a szemem előtt, amelyik erős és ha kicsit felemeli a szavát, összefog és megvillantja az erejét, akkor akár még a beneši fellegek árnyéka is eltűnik a feje felől. Egy olyan erős közösség, amelyik egy emberként mondja ki, hogy el a kezekkel a Nemzeti Összetartozás Emlékjelét emelő dunaszerdahelyi társainktól! Jó lenne egy ilyen felvidéki magyar közösség tagjának lenni!
Ha megmaradunk a zsoltáros szemléletében – hogy vagyok én és a nemzetem –, akkor nem marad sok reményünk. Akkor a nemzeti összetartozás napjának a lényegi üzenete szépen lassan el fog szürkülni és helyére Trianon valósága, sőt, annak szomorú folytatása fog visszaszökni: mi magunk fogjuk apró darabokra tépni a közösségünket.
Eszmélnünk kellene és félretenni az önös érdekeket, az „én” uralmát és elsőségét. A nemzeti összetartozás napján, Trianon 106. évfordulóján, térjünk vissza gondolatban 1920. június 4-re. Eleink nem úgy élték meg az országvesztést és a nemzet feldarabolását, hogy „én vesztettem, vagy rosszul jártam, mert…”, hanem
kollektív volt a döbbenet, a gyász és a szomorúság. Kollektívnek kell lennie a gyógyulásnak az összefogás és az egység kimunkálásának is.
Nagy kérdés a „hogyan?”. A magam hitéből kiindulva, csak egy járható utat látok. Azt, amit a szerző a 106. zsoltár végén fogalmaz meg. Akkor, amikorra már levetkőzte az individualizmusát és teljes sorsközösséget vállal a népével. Így fordul az Istenhez: „Segíts meg minket, Urunk, Istenünk, és gyűjts össze a népek közül, hogy hálát adhassunk szent nevednek, és dicsőítve magasztalhassunk téged!”
Kegyeletteljes emlékezést és bátor egységmunkálást kívánok minden magyarnak, különösképpen felvidéki magyar testvéreimnek!
Somogyi Alfréd/Felvidék.ma
