Gereben Ferenc művelődésszociológus a MaJel Rovás Központban tartott több évtizedes kutatásain alapuló szociológiai jellegű előadást a magyar nyelvű olvasásról és annak Kárpát-medencei szintű hiányáról. Beszélgetőtársa Ábrahám Barna, az Eperjesi Egyetem magyar lektora volt.
Gereben Ferenc művelődésszociológus a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara Szociológiai Intézetének nyugalmazott docense, jelenleg óraadó tanára, felvidéki látogatása során két helyszínen ismertette kutatásait, az Eperjesi Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Intézetének meghívására az egyetemisták, majd Kassán első alkalommal a nagyközönség előtt is. Előadásában az ezredforduló eredményeit hasonlította össze napjainkkal. A budapesti előadó főleg olvasás- és könyvtárszociológiával, ezek mellett a tudat-szociológiai jelenségek kutatásával, majd a nyolcvanas-kilencvenes évektől – főleg a határon túli magyarság körében – mindezek kisebbségszociológiai aspektusával is foglalkozik.
Gereben Ferenc: „A hagyományos írásos-olvasásos kultúra általános visszaesését tapasztaljuk”
A nyelvi kommunikáción belül különleges, kitüntetett helyzetű tevékenység az olvasás, amelynek paraméterei kiváló jellemzést adnak az egyénről, az egyes rétegekről, sőt társadalmakról. „Arra kell törekednünk, hogy korábbi megfigyeléseinknek valamilyen összefoglalásával szolgáljunk, vagyis olyan jelenségeket írjunk le, amelyeket a magunk részéről különösen fontosnak tartunk. Külön indíttatást jelenthet számunkra, hogy az az olvasáskultúra, amelyben felnőttünk, és amelynek megfigyelésére törekedtünk, az úgynevezett információs és kommunikációs technológia meg-megújuló rohamai, valamint a társadalmi értékrend átalakulása következtében szemünk láttára kezdett el inogni és rohamosan változni” – vallja Gereben Ferenc. Az előadó a digitális szakadék innenső partján rekedve két kulturális világ közötti vékony mezsgyén egyensúlyoz.
Lukács György a hatvanas évek derekán leírt híres mondata szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”. Kijelentésének egyik indoka kulturális jellegű volt: elképzelhetetlennek tartotta ugyanis, hogy egy szocialista társadalomban vannak könyv nélküli családok is. Ezzel szemben Mándi Péter 1964-es országos felmérése azt állapította meg, hogy a magyar felnőtt lakosság egyharmadának egyetlen könyve sincs.
Ez a hatvanas évek első felében végzett Mándi-féle felmérés azt is felszínre hozta, hogy a felnőtt társadalomnak csak 60 százaléka olvas könyvet, egy év alatt legalább egy kötetet, és hogy az olvasmányok között a XIX. századi klasszikusok dominálnak. Az 1964-es olvasmányok világa nemcsak a klasszikus hagyomány és a nemzeti irodalom nagyjainak felkarolásában jeleskedett, hanem feltűnő volt az olvasói érdeklődés néhány író, legfőképpen Jókai körüli erős koncentrációja is. Ebben a kiadáspolitikai okok mellett a legnagyobb szerepet a társadalom jelentős részét akkor még átható lelkiállapot játszhatta, amely a levert forradalom után alakult ki, és amelynek egyik fontos elemét a múltba való menekülés jelentette. A „rossz” eredmények láttán az olvasást szívügyüknek tekintő társadalmi csoportok jó szándékú törekvéseként – politikai manipulációval jócskán megtetézve – különböző, nagyon vegyes színvonalú olvasásra serkentő mozgalmak indultak. „Ki gondolta volna, hogy az 1964-es vizsgálat nagy megdöbbenéssel fogadott eredményeire évtizedek múltával úgy fogunk visszatekinteni, mint a magyarországi olvasáskultúra mennyiségi és minőségi csúcsteljesítményeire? Ki gondolta volna, hogy épp a diktatúra, a korai Kádár-korszak megtorlásos légköre, határon túl pedig a kisebbségi elnyomás kellett ahhoz, hogy „kipréselje” az emberekből a nívós, jobbára a hagyományos értékekbe kapaszkodó olvasáskultúrát? Csakhamar azt kell megtapasztalnunk, hogy ki vagyunk terelve a kulturális „fogyasztás” globális „legelőire” – mondja Gereben. Ma a népesség mintegy háromnegyede többet kommunikál levélben, mint a hetvenes-nyolcvanas évek levélírói. Ám ez a „levél” nem olyan, mint az évtizedekkel korábbi. Talán még az is igaz, hogy ebben a „nem olvasó” világban, a teljes infokommunikációs eszköztárral számolva talán még többet is olvasunk, mint néhány évtizeddel ezelőtti embertársaink. Persze mást, másképpen és másfajta haszonnal, mint ők.
Könyvolvasási aktivitás az ezredfordulóig
Gereben Ferencnek 1998 és 2000 között lehetősége nyílt arra, hogy öt ország – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia – felnőtt magyarsága körében reprezentatív felmérést végezzen a nyelvi és az olvasási szokásokat is magába foglaló kulturális identitás témakörében. Magyarországon korábban is készültek országos reprezentatív kultúrszociológiai felmérések, például a már említett 1964-es vizsgálat. A 2000-ben végzett magyarországi felmérés jelentős visszaesést mutatott: a 18 éven felüli könyvolvasók aránya 64 százalékról 49 százalékra, a rendszeresen, havi átlagban legalább egy könyvet olvasók aránya pedig 25 százalékról 12-re csökkent. Az ezredfordulós határon túli felmérések Erdélyben és Kárpátalján a felnőtt magyarok 65-70 százalékát találta könyvolvasónak, Felvidéken és a Vajdaságban pedig 60-60 százalékát. A rendszeres olvasók aránya határon túl és Magyarországon egyaránt 10-15 százalék között mozgott. A legaktívabb, legelmélyültebb olvasási szokások az erdélyi magyarok között voltak jelen, a legfelületesebben pedig Magyarországon olvastak, tudtuk meg a Gereben Ferenc kutatásából. Ez a tendencia az egyes régiók diplomásai között is érvényesült, tehát a különbség nemcsak az iskolázottsági adatok eltéréseiből adódott, hanem a haszonelvűbb, hajszoltabb életritmusú anyaország, valamint a tradicionálisabb külhoni magyarlakta régiók akkor még nagyon erős értékrendbeli eltéréseiből is.
A könyvolvasási aktivitás változásai az ezredforduló után
„Az olvasási tevékenység természetesen nem légüres térben zajlik, hanem az egyre jobban kibontakozó „élménytársadalomban”, egy olyan bulvárosodó és haszonelvű világban, ahol időnkért, véleményünkért, gazdasági, politikai és kulturális döntéseinkért komoly versengés folyik. Az ezzel járó értékrendi változás Magyarország határain kívül is egyre inkább érezteti a hatását, és komoly kihívást jelent az ottani magyarok kisebbségi nyelvének, kultúrájának és identitásának megőrzése szempontjából” – mondja Gereben Ferenc.
A 2000-ből való könyvlista élén D. Steel, R. Cook és Lőrincz L. László áll. Ez az ezredforduló új kulturális tudatállapotának lenyomata, amely már csak nyomokban őrzi a nemzeti hagyományt, viszont felkarolja, és intenzív érdeklődésével tünteti ki múlt és jelen szórakoztatóiparának „nemzetközi nagymestereit“. A teljes olvasmányanyag különböző szempontú összetételét is górcső alá vették és arra a következtetésre jutottak, hogy a XIX. és XX. századi klasszikus irodalom különböző válfajait inkább határon túl, a szórakoztató irodalom különböző típusait (kalandos, krimi, lektűr, fantasy, bestseller stb.) pedig főként Magyarországon preferálták az ezredfordulón. Az ismeretközlő („non fiction”) olvasmányok esetében viszonylag kiegyensúlyozott volt mindenhol az érdeklődés, a modern-kortárs irodalomnak pedig minden régióban nagyon szerény, a könyvolvasók 2–5 százalékára kiterjedő tábora volt. Az ezredforduló után a magyarországi kommercializálódási tendencia a jelek szerint folytatódott: Nagy Attila 2005-ös országos reprezentatív felnőttvizsgálatában az olvasottsági lista abszolút favoritja Dan Brown lett, igaz, a tízfős élmezőny végére Márai Sándor és a Nobel-díjas Kertész Imre is felkerült. A 2005-ös magyarországi felmérés az olvasók arányának további, mintegy 40 százalékra való csökkenését mutatta.
Fogyatkozásnak indultak a határon túli magyarság könyvolvasási mutatói is. Egy 2010-es erdélyi felmérés átszámított adatai szerint az ezredfordulós 70-ről 45-50 százalékra olvadt le a könyvolvasók aránya abban a régióban, amely nemrég a magyar olvasáskultúra fellegvárának számított. Kisebb vizsgálatok beszédes adatai a Felvidéken és a Vajdaságban is a könyvolvasás mértékének jelentős csökkenéséről vallottak. Magyarországi viszonylatban a korábbiakhoz képest nem volt érzékelhető jelentős elmozdulás, de az erdélyi ezredfordulós szerzőlista szinte homogén „klasszicitása” és értékőrző jellege 2010-re már jól láthatóan megfogyatkozott. „Az embernek az az érzése, hogy a 2010 körüli esztendőkben, de akár most is, egy olvasáskutató bárhol ereszkedett volna le ejtőernyővel a Kárpát-medence magyarok lakta területein, az ifjúság és a fiatalabb felnőttek körében hasonló felmérési eredményeket kapott volna. Sőt, ami az olvasmányok domináns nemzetközi vonulatát illeti, a Kárpát-medence nem magyarok által lakott részein, és – a nyugat-európai bestsellerlistákat látván – Európa-szerte erős lenne a hasonlóság” – tette hozzá Gereben Ferenc.
Hosszú ideig úgy látszott, az olvasás legfőbb, egyben győztes riválisa a televízió, különösen a kereskedelmi adók 1997-es bevezetése után. Az ezredfordulótól azonban egyre inkább a számítógép és az internet lett a rivális. A KSH felméréséből kiderült, hogy 2014-ben Magyarország lakosságának 76 százaléka volt számítógép- és internethasználó.
„A hagyományos és digitális olvasásmódokat összehasonlító mélyinterjús vizsgálatunk során azt tapasztaltuk, hogy fiatal diplomás vizsgálati csoportunk a vártnál jobban ragaszkodott a hagyományos könyv bizonyos ismérveihez, és ez azt valószínűsíti, hogy az igazán sikeres elektronikus könyvnek nagyon kell hasonlítania a hagyományos könyvhöz. Ugyanakkor felvetődnek praktikus érvek az elektronikus könyv és társai mellett is: nagy a tárolókapacitásuk, könnyen „mozgósíthatóak”, környezetkímélők, könnyen lehet keresni bennük, valamint fejlődésük és terjedésük egyébként is megállíthatatlan. A különböző véleményekből olyanfajta jövő sejlik fel, amely a hagyományos és digitális olvasás jövőbeli együttélését, sőt valamiféle „munkamegosztását” feltételezi. Hangsúlyozni kell azonban, hogy itt nemcsak az olvasás technikai lebonyolításáról, hanem ennek a sajátos kódrendszernek komplex pszichoszociális „működtetéséről”, illetve esetleges megváltozásáról is szó van. Vagyis, hogy a jövő embere radikálisan másképp fog olvasni, mint mi manapság, és ennek kulcsát a mai internet és más infokommunikációs eszközök használatában keresik” – támasztotta alá véleményét az előadó. Egyetemisták bevallása szerint az olvasás azért „ingerszegény”, mert nem jön „magától” az élmény, hanem meg kell dolgozni érte. Sajátos vélekedés ez egy olyan tevékenységről, amelyet már a II. századi Terentianus Maurus szállóigévé vált mondata óta, miszerint „a könyvek sorsa az olvasó befogadóképességétől függ”, az általa megkövetelt befogadói erőfeszítés és kreativitás miatt becsülünk. Vajon arról van-e szó, hogy még az értelmiséginek készülő fiatal rétegek megítélésében is az válhat a jövőben az olvasás hátrányává, ami korábban előnynek számított?