Ahogy közeledett halálod első évfordulója, a szüleimmel úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a sírodhoz a somorjai temetőbe. A temetőben találkoztunk Tiborral, a férjeddel, aki most is a sírt hozta rendbe.
A szüleimmel ellentétben én gyakran járok ki a somorjai temetőbe, és mondhatom, hogy a Te sírod az egyik legszebben gondozott az egész temetőben – köszönet Tibornak!
A múltkor egy ismeretlen hölggyel találkoztam a sírodnál, aki elmondta, hogy olyan voltál neki, mintha a pótanyukája lettél volna, együtt nevelkedett a lányaiddal. Engem valami távoli rokonnak gondolt, még hasonlóságot is felfedezni vélt köztünk – talán ezért is volt olyan bőbeszédű.
Az elmúlt évben egyébként, a Te halálodon kívül is, a szlovákiai magyar közéletben aratott a halál. Szinte minden hónapban akadt gyászolni valónk, volt, hogy több is. Mégis, a Te halálod volt a legtragikusabb, mert fiatalon ragadott el közülünk az alattomos halál, amikor még annyi tennivaló várt Rád! Te pedig szívből, elkötelezetten tetted a dolgodat, amit Rád osztott a SORS, és talán ez is volt a baj, mert a betegség mindig a háttérbe szorult a Rád váró feladatokkal szemben.
A találkozásaink alkalmával szinte mindig arról beszéltél, hogy legközelebb milyen kötelezettségek várnak rád, hol kell megjelenned, mit kell elvégezned, és a betegséget csak mellékesen említetted meg. Sokszor az volt az érzésem, hogy nem veszed komolyan az alattomos kórt. Mintha csak egy influenza volna, amit lábon is ki lehet hordani.
Sohasem törekedtél rá, hogy az első sorban állj, és talán ezért is szerettek annyian. Mert ma, amikor a mindenkin átgázolás az érvényesülés felé vezető út, tisztelik azokat, akik nem tülekszenek. Mint egy interjúdban nyilatkoztad, háttérmunkás vagy, akinek az a legnagyobb elismerés, ha az általa létrehozott dolgok rendesen működnek.
Nyugodj békében, Erzsi!