Mi, Isten kegyelméből… és folytathatnám, valahogy így szokták kezdeni az uralkodók leveleiket, közleményeiket. Nos, a szlovák alkotmány is valami hasonlóval kezdődik: Mi, a szlovák nemzet tagjai… Puff! És a többiek? Beneš óta tudjuk, másodrendűek.
Április 5-én Kassán ítéletet mondtak többek között a felvidéki magyarság felett, másodrendűvé degradálták az itt élő nem szlovák lakosságot és elkezdődött a háborús bűnösök, másodrendűek, kisebbség kifejezések használata. A szlovák alkotmányt szeptember 1-jén fogadta el a parlament, az alkotmány preambuluma ugyanakkor szinte kimondja, hogy Szlovákia a szlovákok állama, hiszen a kezdet: „mi, a szlovák nemzet” (My národ slovenský) az ő elsődleges jogaikat feltételezi. A kisebbségekről ugyan szót ejtenek a bevezetőben, de már csak azt követően, hogy a többi állammal való jó viszony megtartásáról szólnak.
Nemcsak Trianon után váltak a felvidéki magyarok másodrendű polgárokká saját szülőföldjükön, hanem a történelem ismétlése folytán különböző korok és politikai rendszerek idején is. Csehszlovákia megalakulása, a fasiszta Tiso vezette Szlovákia, a kommunista Csehszlovákia és az önálló Szlovákia idején szinte kivétel nélkül megkülönböztetést érezhettek a felvidéki magyarok. A megkülönböztető bánásmód azonban nem jó szándékú volt, sokkal inkább megbélyegző jellegű. Amikor a holokausztra gondolunk, a Magyarok Kálváriájára is gondolnunk kell. Tüntető pozsonyi magyarokra való sorozatlövés, ligetfalusi leventék legyilkolása, magyarok deportálása, rabszolgasorsra kényszerítés, a politikai, tudományos, gazdasági elit lefejezése, földek, házak, vagyon elkobzása. Ugye, ismerősek a fogalmak? A mozikban előszeretettel hatnak különböző háborús filmek által a pszichére, főként a II. világháború alatt zajlódó események kapcsán. Nekünk, felvidéki magyaroknak is megvan a saját kisfilmünk, a Magyar Kálváriánk.
Másodrendű állampolgárok vagyunk szülőföldünkön. Akár tetszik, akár nem, ez a valóság! A magyarokat büntethetik, tiltásokat vezethetnek be számukra, kötelezettségeket róhatnak ki rájuk, titkosszolgálati eszközöket bevetve nyomozhatnak utánuk a kettős állampolgárság kapcsán, labdarúgó mérkőzéseken büntetlenül rájuk ronthatnak a „rend” őrei, anyanyelvi jogaikat korlátozhatják… És mindezt az Európai Unió égisze alatt követik el velünk az államalkotók, azaz a többségi nemzet kiválasztott tagjai.
Lojalitást, feledést és behódolást várnak tőlünk. Cserébe dobnak pár koncot az arra érdemesülteknek jól fizető állások és előre leosztott pályázati pénzek formájában. Lojalitást a szlovák állam felé, amely alkotmányában egyöntetűen fogalmaz, és az előjogokat a szlovák nemzet tagjainak kiváltságaként említi. Elvárják tőlünk, hogy mi mindig tekintettel legyünk a szlovákokra vagy bármilyen más nemzetiség jogaira. Mi viszont mit várhatunk el az államtól? Attól az államtól, amelynek tisztességes adófizetői és törvénytisztelő polgárai vagyunk? Amelynek címerét, zászlaját, az alkotmány preambulumának bevezetőjét és himnuszát az iskolás gyermekekre kényszerítik? Amely állam megtiltja, hogy csak magyarul ne sugározhasson a televízió, rádió, és ezáltal a kereskedelmi televíziózás és rádiózás elérhetetlen számunkra? Mit várhatunk attól az államtól, amely figyelmem kívül hagyja a saját lakosságának nemzetiségi jogait, és elősegítve az asszimilációt, saját akaratát, nézetét rákényszeríti a polgárokra, ha tetszik nekik, ha nem?
Másodrendűnek érzem magam, mert megvonják tőlünk azokat a jogokat és lehetőségeket, amelyeket más demokratikus országokban szabadon gyakorolhatnak. Nem mondhatjuk ki nyíltan az autonómia szót, nem említhetjük valamelyik formáját sem, nem kapunk egy ügynökmúlttal nem terhelt magyar nemzetiségű katolikus főpásztort a felvidéki hívek részére, nem ünnepelhetünk vagy rendezhetünk megemlékezéseket anélkül, hogy a rendőrök ne figyelnének bennünket, nem vihetünk magunkkal magyar zászlót, de még sálat sem a stadionokba, nem építhetjük szabadon a jövőnket, mert azonnal államellenesnek, revizionistának, nacionalistának bélyegeznek.
Másodrendűnek érzem magam azért is, mert az országban a különböző tájékoztató táblákat inkább angolul, németül írják ki a szlovák mellett, mintsem magyarul. De azért is, mert ferde szemmel néznek rám, ha magyarul beszélek bárhol az országban, ha csak magyar nyelvű hirdetést szeretnék elhelyezni, de lassan azért is, hogy csak egyszerűen magyar vagyok!
Másodrendű érzésem van azért is, mert ha magyarul szeretnék egy filmet megnézni, akkor Magyarországra kell mennem. Ha bármilyen kérvényt kell benyújtanom, elvárják tőlem, hogy szlovákul tegyem azt.
Másodrendűnek érzem magam a politikai elit kénye-kedvére való sértegetése, rosszindulatú megjegyzései és egyes pártok megsemmisítő nyilatkozatai kapcsán is, akik a Duna másik oldalára küldenének legszívesebben, de abban sem vagyok biztos, hogy élve.
Másodrendűséget sulykolnak belénk úton-útfélen, vagy csak mi vagyunk bátortalanok? Talán másodrendűségből adja sok magyar szülő szlovák iskolába gyermekét? Talán másodrendűségi kényszer miatt írja sok magyar szlovákul a nevét? Talán másodrendűségi láz okozza, hogy a vezető pozíciókban lévő magyar emberek bátortalanok kiállni nemzetiségük mellett és felvállalni a magyar kultúra támogatását?
A közelgő népszámlálás kapcsán egy biztos, a szlovákok után a második nemzetiség mi leszünk, de nem mindegy, hogy hányan! Papíron sokszor egyszerűbb, de a nemzetiség felvállalásának egyik formája jelen esetben, ha magyarnak valljuk magunkat. Legalább papíron győzzük le a külső tényezők okozta másodrendűségi aggályokat, és vállaljuk büszkén, szabadon nemzetiségünket.
Ha nem küzdünk jogainkért, mindörökké másodrendű állampolgárok maradunk! Ezt akarjuk?
