Szebeni Endrével Balatonszemesen, egy Balaton-parti futónapon ismerkedtem meg. Ő volt a mezőny doyenje, becsülettel végigfutotta az irdatlan távot, célba érkezvén a szervezők külön köszöntötték. Jómagam a nyaralónk sövényét vágtam, s mikor meghallottam, hogy a veterán sportoló szakmája hangszerkészítő-zongorahangoló, gyorsan átvedlettem a munkaruhámból, s magnetofonnal kerestem meg a mestert.
„1957 óta vagyok a szakmában, a hetvenes években, tizenhárom éven keresztül az Országos Filharmónia Szolnok megyei koncertjein – főként Szolnokon és Karcagon – vettem részt hangolóként. Az utóbbi településen egy új Schimmel zongorát – mivel Steinway-re nem futotta – kellett karbantartanom. Ez a hangszer is belekerült egykor háromszázezer forintba, megjegyzem, akkortájt egy Zsiguli autó nyolcvanezer forintot kóstált.
Nagyon sok zongoraművésznek dolgoztam, közöttük a leghíresebb Fischer Annie volt,
aki mindig meg volt elégedve a munkámmal – és ellentétben más feltörekvő zsenivel – velem mindig udvariasan, kedvesen viselkedett, megadta a tiszteletet, mintegy partnernek tekintett. Természetesen a koncertjein – legalább a szünetig – készenlétben voltam, hiszen szükség lehetett rám.
Fischer művésznő otthoni hangszerei rossz állapotban voltak, a két Steinway szakmai zsargonban »csúnyán le volt gyalogolva«, kvázi »munkagépként« funkcionáltak, amit ütni-vágni kellett a felkészülés szolgálatában. Ugyanezt tapasztaltam a Zeneakadémia próbatermeiben, ahol szintén a felismerhetetlenségig verték szét a hangszereket, melyeknek a rendbe hozása nagy feladatot rótt a karbantartó műhely dolgozóira.
Az intézményben később külön műhelyrészleg működött négy szakemberrel, egyikük minden este a koncerteken ügyelt. Extrém esetek is előfordultak, amikor egy csillár pattant szét a hangszer felett, s a kolléga sokáig vadászta a szilánkokat a húrok közül.
A zongorák minőségéről is kérdezett: hát ez igazán ízlés dolga…
A »csúcszongora«, a Steinway hangját nem igazán szeretem, hidegnek érzem. Viszont be kell vallanom, hogy zongorát ilyen korrektül megépíteni kevesen tudnak.
A Bechstein világhírű német zongorában kissé csalódtam, Frankfurtban egy kiállításon találkoztam »zászlóshajójukkal«, a legnagyobb modelljükkel. Annyi szakmai hibát véltem felfedezni első látásra, hogy nézetem szerint nem volt helye egy ilyen fontos szakmai fórumon.
A világhírű magyar zongoraművész, Cziffra György és a Yamaha gyár kapcsolatáról is szólnék: mese volt számomra, hogy számára külön konstruáltak zongorát, inkább »gyári versenyzőként» néztem hangszerválasztására. Egy jó zongorát minden szereplésére biztosítottak, a zseniális művészt tökéletesen kiszolgálták, de Cziffra is tudta, hogy a hangszer oldalán nagy betűkkel virított a márka.
Bogányi Gergely egyedi hangszeréről is markáns véleményem van: annyi luftballont engedtek a levegőbe ezzel kapcsolatban, amin mosolygok, vagy inkább sírok. Felröppent, hogy különleges húrokat szereltek bele, felteszem a kérdést: hol találtak ilyeneket? Az állítást szemfényvesztésnek tekintem.
Az igazi kedvencem az olasz Fazioli. Az észak-olaszországi Sacilében gyártott hangszer a semmiből bukkant fel harminc évvel ezelőtt. Ezek az instrumentumok még számomra is tartogatnak meglepetéseket.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
