A minap egy rádióbeszélgetést hallottam, ami az alábbi gondolatokat ébresztette bennem.
Az embert az emberi kapcsolatok tudják nevelni. A morális értékek átadása nemcsak a család feladata. A közösség is nevel, hangzott el a néprajzostól. A hagyomány megtanít élni. Hozzáteszem: az élő hagyomány.
Vagy 50-60 éve a szocialista rendszer minden hagyományt igyekezett felrúgni, maradinak feltüntetni. S ez új élet hozta magával az új életmódot. Nem kellett a falusi ház, kis kúttal, pincével, tűzhellyel, amelyben az elődeink az általuk termelt hulladékot eltüzelték, vagy felhasználták a háztáji bármely területén.
Volt ünnepnapjuk, még hitük is, el-ellátogattak a kis templomukba, vasárnaponként pedig találkoztak, futballmeccsen, hétvégén a bálban, vagy a kispadra kiülve, kíváncsiak voltak egymás bajára, örömére.
Kalákában mentek a termés betakarítására, s az őszi-téli csendes napoknak is voltak szórakozási lehetőségei, mindig családban és mindig közösségben szomszéddal, rokonnal, komával.
S ezt a falusi életmódot tömegesen cseréltük fel a városi toronyházak kényelmével, összkomfortjával, otthagyva szülői házat, falut, templomot, iskolát, embereket, rokonokat. Mert ennek ellenében minden kényelmet kínált a tömbház zárt ajtaja, melyen ki sem kellett lépni, csak munkába jövet-menet. S a közösségi életet felváltották a technika egyre fejlettebb eszközei: TV, videó, s a maradék kapcsolatot később a mobiltelefon biztosította, s biztosítja napjainkban is.
A hagyományok, ha maradtak is, már csak színpadi folklór formájában jelentek meg. Ez esetleg egy kis nosztalgiázásra volt jó, azoknak, akik még megélték gyermekkorukban.
Inkább volt ez színpadi játék, de nem hagyományápolás, éltetés, s volt (az újabb nemzedék), aki ebből már nem is értett sok mindent, mert nem ismerte az értelmét, hátterét. De akadtak olyanok is, akik az egykor apáról fiúra megörökölt szokásokat a színpadon bohócjelenetben adták vissza, saját egykori szokásaikat kifigurázva.
Mert a hagyomány élni tanít. Hát ezért nem tudunk élni, mert elhagytuk hagyományainkat. Néhai mesterem, Csókás Feri bácsi mondogatta sokszor:
„kiűzték a fiatalokat a templomból, de nem adtak helyette semmit nekik”.
Még csak nem is téma, hogy sem falusi, sem városi fiataljainknak nincs egy életcélhoz hozzásegítő helyi közéleti találkahelyük a kocsmákon, vagy a parkokon, netán hidak alatti helyeken kívül.
Senki nem tanította meg őket élni. Mert a gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, egy közösség. S mi mindent eldobtunk.
Szülőföld, szülőhely (falu) helyett lett tömbház, bárhol, ahová vetett a sors.
Kert és virág helyett lett beton, jobbik esetben fű és művirág, meg betonkerítések.
A szabadban található tisztálkodási eszközök helyett korlátlanul folyik a víz a csapból, bárhol, bármennyi… de vajon meddig lesz ivóvizünk?
Lakásainkban nincs egy zug, ahol tiszta levegő lenne: nemcsak elektroszmog mérgezi a szervezetünket, de a technika megannyi csodája végzi helyettünk a munkát. S a pihenés ma már a fotelben ülést és bámulást jelenti bármire, kinek-kinek a pénztárcája szerint, a házimozitól kezdve a tenyérnyi kütyükig.
A természet szépsége, a jó levegő szinte elfogyott körülöttünk, de ha van, sem észleljük…
Olvasom, hogy a pápának modern monstranciát tervezett egy magyar művész.
Mert változtatni kell az egyházban is. A modern világ követelménye a változás : az örök értékű művészeti alkotásoktól kezdve minden területen.
Kérdezem: változott-e a világ az evolúció által? (Igen, csak nem az ember javára.) Változott-e az ember gondolkozása? Az emberek követik a modern kor vívmányait falun és városon. Csak éppen az evolúció rohamos felgyorsulása az emberi gondolkozást lelassította, vagy eltompította, mert mindent megad a kezünkben tartott kütyü.
Egyik friss olvasmányom elgondolkodásra késztetett.
Yuval Noah Harari világhírűvé vált könyvének Az „istenné lett állat” című fejezetében olvasható: „jelenleg az istenné válás szélén áll, a küszöbén annak, hogy megszerezze nem csupán az örök ifjúságot, de a teremtés és pusztítás isteni hatalmát is. Sajnos a sapiensuralom ez idáig kevés olyat produkált, amire büszkék lehetünk. Uralmunk alá hajtottuk környezetünket, növeltük az élelemtermelést, városokat építettünk, birodalmakat alapítottunk, és nagy területre kiterjedő kereskedelmi hálózatokat hoztunk létre.
A kenutól a gályán és a gőzhajón át eljutottunk az űrsiklóig, de senki nem tudja, hová tartunk.
Hatalmasabbak vagyunk, mint korábban bármikor, de nemigen van ötletünk, hogy mit kezdjünk a hatalmunkkal. Ennél is rosszabb, hogy úgy tűnik, az emberek sohasem voltak még ennyire felelőtlenek. Magunk alkotta istenként csupán a fizika törvényei nyújtanak társaságot nekünk, nem tartozunk számadással senkinek.
Emiatt szörnyű pusztítást viszünk végbe a minket körülvevő ökoszisztémában, alig több okból, mint saját kényelmünk és szórakozásunk hajszolása, de így sem lelünk megelégedést soha.”
S végül a szerző utolsó mondata: „Van-e bármi veszélyesebb az elégedetlen és felelőtlen isteneknél, akik azt sem tudják, mit akarnak?”
Ennek ellenére hiszem, hogy mégis van kiút a kiúttalanságból. Ha visszatérünk önmagunkhoz, őseinkhez, hagyományainkhoz, hitünkhöz. Nem világmegváltó tervekkel, de méltó alázattal, józansággal, beillesztve az örök érvényű értékeket az embert nevelő közösségekbe.
(DE/Felvidék.ma)
